Vannak köztes idők. Amikor valami nagyon fontos már megtörtént, de még nem igazán lehet tudni, hogy mi lesz. Megváltoztak az erővonalak, egy másik valóság betört a megszokottba, vagy emberileg kiszámíthatóba, de a következmények még nem világosak. És az sem, hogy akkor most mit kellene tenni, hogyan kellene reagálni.
Én most elsősorban arra gondolok, hogy húsvét után, de még pünkösd előtt vagyunk. És ahogy olvassuk a Feltámadott megjelenéseinek történeteit az evangéliumok végén, ahogy megpróbáljuk magunkat a tanítványok helyébe képzelni, talán valamit megérzünk abból, hogy miben lehettek ők.
Az utolsó hét virágvasárnap után már érezhetően tartott a tragikus végkifejlet felé. Egyre több konfliktus, egyre inkább elszabadulnak az indulatok, Jézus a templomtisztítással is egészen radikális, nem is beszélve arról, amiket mond. Talán az utolsó pillanatig reménykedtek, hogy jobbra fordulnak a dolgok, de eljött nagypéntek és lezárult az emberi út, elveszett az emberileg remélhető.
Mindebbe úgy tör be húsvét hajnala, mint a valóság szövetét széthasító erő, de egyszersmind értelmezhetetlen történés. Megjelenik számukra az élő Jézus, azután még többször is sokaknak, de el is tűnik újra és újra. Majd másfél hónap telik el így! Teljesen árulkodó a tanácstalanságukról, hogy visszamennek halászni. Együtt maradnak, de pótcselekvésben, mert ködös és bizonytalan az egész. Sok mindent nem értenek és nem tudnak magukkal sem mit kezdeni…
Nekünk már könnyű – vagy legalábbis könnyebb annyiban, hogy tudjuk, eljön a mennybemenetel pillanata és aztán kitöltetik a Szentlélek, és teljes erővel nyilvánvalóvá válik, hogy mindennek így kellett történnie, hogy a tragikumból jó született, és az elküldött Paraklétosz (Vigasztaló, Segítő, Tanácsadó, Pártfogó) nem egy politikai messiás szelleme, hanem Isten bennünk belül ható, megtartó és megszentelő ereje.
Azután sem lesz könnyebb az apostoloknak, ami a külső körülményeket illeti. Sőt, ahogy egyre növekszik az egyház, úgy erősödik az üldözés is, kegyetlen időket élnek meg és emberileg nézve teljes létbizonytalanságot. De a római kori, már akkor eresztékeiben repedező civilizációban valójában egyedül ők, a keresztények állnak biztos sziklán.
Az emberi történelemben azóta is sokszor volt kisebb vagy nagyobb földrengés, Isten mentsen attól, hogy én itt valami nagy leegyszerűsítő párhuzamot vonjak. De fentről kapott jó nekünk, hogy a tanítványok példájára nézhetünk. Tanácstalanságban, mostakkormilesz-ben is lehet tudnunk, hogy KI lesz mindenkor és mindenben velünk.
Nekem nagy ajándék volt, hogy hétfőn már tanítani kellett mennem, sok hittanórám volt, alsósokkal és felsősökkel is. A kicsik saját valóságát nem nagyon érintette, hogy mi történt előtte nap kis hazánkban, az Úri Imádságot vettük az egyik csoporttal, a Tízparancsolatot a másikkal. A felsősök viszont úgy kezdték az órát, hogy beszélgethetünk-e politikáról…
A megfogalmazott kérdésekből, aggodalmakból, bizakodásokból persze a hitoktató azonnal leveszi, hogy otthon mi hangzik, hallatszik. Az egyik csoport igen nagy létszámú, igazi csibészek, de értelmesek, jó szívűek és egymást szeretők. Azon a reggelen ugyanúgy ültek, ahogy szoktak, a barátok egymás mellett, akkor is, ha számomra azonnal kiderült a megszólalásokból, hogy éppenséggel nem egyformán szavazhatott az a két család.
Visszafogott megnyilvánulások voltak, sokszor egymásra pillantottak, hogy nem bántják-e meg a másikat, és utána is szüntelen gesztusok – megosztott nasikkal, kölcsönös segítéssel… Annyit tudtam mondani nekik, hogy most még nagy következtetéseket nem tudunk levonni, türelemre van szükség, ki fog derülni a tettekből és történésekből, hogy mit érnek fenyegetések és ígéretek, majd meglátjuk. De mi mindig itt leszünk egymásnak és Isten is itt lesz velünk.
Aztán pillanatok alatt átváltottunk a témazáró óra tematikájára és csak úgy fújták a próféták történeteit és azok tanulságait és üzeneteit, pörgött az agyuk a feladatokon és még hozzájuk képest is elképesztő ügyességgel, lelkesedéssel és figyelemmel dolgozott az a tíz kis ember. Velük nevettem, velük törtem a fejem a bevitt feladatokon, és volt egy pillanat, amikor egészen belerendült a szívem a hálába, hogy a jövendő magyar valóságának egy ilyen igenis áldott darabkáját Isten látnom engedi… Tudva, hogy milyen nagy szükségem volt most rá.