Gyerekkorom nyarait a Balatonnál töltöttem „ridegtartásban” Dezső papánál. Nagyon szép idők voltak azok, a papa megtanított horgászni. De sokszor pecáztunk együtt a tóparton, bár Dezső papa már nagyon öreg volt, hiszen elmúlt 60 is, és ez matuzsálemi kornak tűnt egy 8 éves szemében. Gyakran hagyott ott bennünket a mamával, mert rendre vissza kellett mennie dolgozni a kórházba, ahol ő volt a doktor bácsi. Ilyenkor egyedül is kimentem a nádas szélibe dugózni (úszós horgászat) és ritkítani a vörösszárnyú keszeg állományt. Csak utólag tudtam meg, hogy a nagymama mennyire utálta a halat, nem is szívesen pucolta meg, de az én kedvemért mégis mindig megtette és megsütötte nekünk a friss fogást. Volt, hogy eljöttek hozzánk a papa kollégái is és nagy beszélgetésbe kezdtek. Ők olyan szépen, fennkölten mondták, hogy konzíliumot tartanak, pedig mindig simán csak beteg emberekről volt szó. A megbeszélés szinte mindig papa szállóigévé alakult mondatával zárult: „Műteni csak a legvégén szabad.” Mindig csak a legvégső esetben javasolta a műtétet, mert ugye egy ilyen beavatkozásban van valami visszafordíthatatlan véglegesség.
Nagyapám és apám között nem volt valami felhőtlen a viszony, a köztük lévő falat csupán időlegesen lehetett áttörni mama és anyám szakadatlan próbálkozásainak köszönhetően. Papa ugyanis orvost szeretett volna nevelni a fiából, de ő inkább a dolgoknak a könnyebb végét igyekezett megfogni, gyorsan ott is hagyta az egyetemet. Ez a tette papa szemében örök szálka maradt, már csak azért is, mert az önfejűség és konokság genetikailag kódolva van a családunkban. A papa mindig szemére hányta apámnak: „Látod, ha orvos lettél volna, milyen jól menne most a sorod!” Persze erre csípőből jött is a válasz: „Én is emberekkel foglalkozom, nemcsak te! Én is nehéz helyzetekben segítek az embereknek, nemcsak te!” „De hiszen a te kucsaftjaid már nem élnek!” – replikázott papa. „Az igaz, de így én, veled ellentétben, nem is tudok elrontani semmit!” – volt apám válasza. „Különben is így teljes a kör, hiszen nálad születnek az emberek, én meg tisztességgel eltemetem őket, mikor véget ér az életük.” Apám ugyanis temetkezési vállalkozásba fogott.
Az ilyen és hasonló szóváltások miatt egyre inkább csak anyám fuvarozott le engem a papáékhoz. Sokszor átjött Albert bácsi is, akivel papa az egyetemen együtt tanított. Ő is nagy horgász volt. És amikor összegubancolódott a damilom pl. egy rosszul sikerült bedobás miatt, egyszerre két oldalról is hallottam a híres mondást: „Műteni csak a legvégén szabad!” Bár nekem nem volt szikém csak egy bicskám, de ezek után az is inkább a táskában maradt, hogy ne szaporítsam a zsinórvégeket. Mivel ha elvágom a damilt, utána azt meg is kellett csomózni, és az már nem volt olyan, mint annak előtte. Bizony olyan is előfordult, hogy hosszú percekig próbáltam kibogozni a zsinórt. Időnként a két professzor is segített a gikszerek elhárításában.
Szép lassan elmúltak ezek a kedves nyarak, melyek gyönyörű emlékekkel ajándékoztak meg, amiket a mai napig a szívemben őrzök. Idővel papa is megtért a Teremtőhöz, mert ez az élet rendje, ahogy szokták mondani. Azt a bizonyos tüske okozta fájdalmat, mely jelen volt az apámmal való kapcsolatában, most már csak apám érzi. Bár nem mondja ki, de látszik rajta, hogy ez terheli az életét.
Albert bácsi is elment a minden élők útján 94 éves korában. Az ismeretség miatt apám cégét kérték fel a temetés lebonyolítására. Azonban adódott egy probléma, mert egyik kollégája váratlanul kórházba került, vakbélműtéten esett át. Amikor ez kiderült, apám telefonált, hogy segítsek, mert nincs elég hadra fogható embere, és ez egy bonyolultabb temetés lesz. A koporsót egy altemplomban helyezik el, de itt a negyedik, legfelső szinten kell majd beemelni a helyére. Bár van egy vasszerkezet, ami segít, de így is több emberre lesz szükség a művelethez. Nem ez volt az első eset, hogy kisegítettem. Eljött a temetés ideje. Nem tudom miért, de amikor ilyen beugró vagyok, mindig meg szoktam hallgatni a búcsúztatásokat az oszlopok takarásából és nem csak ámenre lépek be a ravatalozóba a gyászhuszárokkal. Most a személyes emlékek miatt különösen is odafigyeltem a búcsúztatóra. Megértem persze apám embereit is, hiszen nekik már szinte „futószalagon” mennek ezek a szertartások, egy nagyvárosban ugyanis óránként követik egymást a temetések. Albert bácsi esetében a búcsúztatás szép és személyes volt. Amennyire én meg tudtam ítélni, a beszéd jól összefoglalta az elhunyt életét is, nem stencil szöveg hangzott el. A református lelkész sok olyat említett Albert bácsiról, amit én is tudtam, de olyat is, amit persze nem. Például azt sem, hogy hívő református volt. Bizony őt is megpróbálta az élet, de a kapott terheket csendesen, zúgolódás nélkül hordozta.
A beszéd után a szokásnak megfelelően vittük a koporsót a helyére. A végső elhelyezés előtt feltettük a vasállványra. Miután a lelkész odaért a liturgiában és intett, mi igyekeztünk mihamarabb a helyére tenni a koporsót. Nyomtuk befelé, folyt rólunk a víz az erőlködéstől, de bizony a koporsó csak nem akart beférni az annak kialakított helyre. A lelkész és a kántor is időként fel- felpillantott, hogy hol tartunk, meddig kell még folytatniuk az éneket. Mi keményen küzdöttünk, ők pedig lapoztak egyet az énekeskönyvben. De az erőfeszítéseinket sajnos nem koronázta siker.
„A ku……” – bukott ki Jóskából. Tekintettel a körülményekre azért elharapta a mondatot, és csak annyit jegyzett meg, hogy ugyan az üreg belső faláig betoltuk a koporsót, de még mindig kilóg vagy 10 centire. „Gyertek le azonnal és gurítsátok félre az állványt!”- mondta apám halk, de ellentmondást nem tűrő hangon. A lelkész és a kántor befejezte az éneket, elhangzott a végső áldás, megtörtént a részvétnyilvánítás is. Valószínű, hogy a gyászoló gyülekezetnek fel sem tűnt, hogy mi történt, azt gondolták, hogy ez a dolgok rendes menete, hiszen aki csak egy ilyen temetést látott, annak nincs mihez viszonyítani.
Persze a koporsó nem maradhatott így. Hogy mi történt ezek után, azt már több okból sem részletezem. Mindenesetre eszembe jutott papa híres mondása: „Műteni csak a legvégén szabad”, mert utána a dolgok örökre megváltoznak. Vannak helyzetek, amikor nincs ismétlési lehetőség, a hibás keresése sem oldja meg a problémát, és a legvégén ugyan, de műteni kell.
