Mindenkinek van egy története. Az enyém se érdekesebb, mint másoké, de az enyémben is vannak olyan részek, amiket érdemes elmesélni.
Amikor a szüleim leraktak a Mamához, apai nagyanyámhoz Somogyba, hogy ne veszélyeztessem még én is a magam mindig valamiben sántikáló nyugtalanságával Anyuka amúgy is veszélyeztetett várandósságát, jónak találták az ötletüket. Én kevésbé. Mamával addig nem találkoztam többet nyolc-tíz alkalomnál.
Később azonban annyira bevált az ötlet, hogy már csak iskolás koromra tudtak rávenni, hogy visszamenjek Pestre.
Az első emlékeim között él, amikor a falu egyetlen buszmegállójában Apuka leadja a bőröndömet a farmotoros buszról, mert már a sofőr nem volt hajlandó tovább várni, hogy felszálljak.
Szoros kötelék alakult ki közöttünk Mamával.
Ahogy ültettem a palántákat az előbb a kertben, akkor jutott ez eszembe. Azon tűnődtem, hogy tulajdonképpen miért lett ez a hobbim.
Közel negyven évig Pesten éltem, ott végeztem az iskoláimat, szinte mindig emeletes házban laktam, nem is értek igazán a kerthez. Itt falun se várja el tőlem senki, hogy csináljam. Aztán rájöttem, hogy a Mama miatt csinálom. Folytatom magamban őt.
Ahogy kimosom februárban a kis pikedliket, ahogy megveszem, hazacipelem a palántaföldet, ahogy válogatni kezdem a magokat, ahogy letisztítom a hidegágyás üvegtetejét, ahogy nagy komolyan, heteken keresztül minden nap ki-be hurcolom a kis kukacnyi növénykéket. Megtart. Visszahoz a jelenbe. Összefogja az időt.
Még sose lettek ilyen szépek a saját nevelésű palántáim, mint idén, de így is pindurkák a piacosokhoz képest. És persze rendesen meg vagyok velük késve. De nem baj. Szinte hallom, ahogy Mama mondaná: meglátod, utolérik majd a koraiakat! Még el is hagyják üket. – Legyen úgy!
És ki tudja, ha most még egyszerűbb is megvenni a szupermarket zöldségosztályán a dolgokat, – és őszintén szólva, nincs is ez ellen semmi kifogásom -, még jöhet olyan idő, amikor majd nem lesz egyszerűbb.
Már csak pár tyúk hiányzik, de remélem, az is meglesz hamarosan. Mert ugye a jó pap holtig tanul, és nem is mindig teológiát. Van úgy, hogy csak élni.
Emlékszem, Mamának sokszor már csak az esti film alatt jutott eszébe megkérdezni: A tikokat bezártad, ugye, kislyányom? Na, szaladjál hamar az elemlámpáért, aztán induljál! Naná, hogy mentem! Át a sötét udvaron, a szőlőlugas alatt, el a pince előtt, az elemlámpa semeddig se érő fényével kijelölve magam a sötétben. Mentem bezárni az istállóajtót. És persze fogalmam se volt róla, hogy mindeközben milyen alapvető értékeket integrálok a gondolkodásomba.
De nem csak folytatom őt. Nem csak egy ilyen szentimentális felhőcske ez az egész. Ez élet. Vagy inkább életmentés. Az élet természetes rendjének megmentése és az elmúló napok értelméé. Megtenni, amit megtehetek és örülni, hogy megtehettem.
A kakukk hangja sok mindent helyreállít az emberben gyomlálgatás közben.