Site icon Meg van írva

Nagyon szeretlek, Camillo

Camillo megrázta magát, mint a kutya, amikor bőrig ázva betoppant a templomba, lerúgta lábáról a sáros bakancsokat és öles léptekkel sietett át a padok között a sekrestyébe, hogy becsukja a nyitva felejtett ablakot. Visszafelé jövet kibújt a csurom víz kabátjából és beült az első sorba, mint aki misére vár.

–     Bocsáss, meg, Uram! Már megint feledékeny voltam. Jól összeáztak a kis Claretta festményei, amiket az ablakpárkányra tettünk száradni. Ráadásul az üveg is megrepedt, ahogy csapkodta a szél. Pedig még mondta is az öreg Ignatio, hogy úgy ne hagyjam, mert vihar jön. Majd hallgathatom megint, hogy ilyen ütődött plébánosuk nem volt még, amióta ő a sekrestyés.  Ja. Az utóbbi harminc évben. De hát miért vagyok én ilyen ütődött, Uram? Miért?

Camillo lehajtott fejjel, értetlenül bámulta maga előtt a templom kövezetét és a nagylábujját, ahogy kikandikált a lyukas zokniból. Szemmel láthatóan igen szerencsétlenül érezte magát. Lopva felsandított a feszületre, aztán megint leszegte a tekintetét, és csak úgy dünnyögte az orra alatt:

–     Igazán mondhatnál valamit. Meginthetnél, vagy tudom is én.

Aztán csak hallgatott. Hosszú volt a csend. Hiába várta az intést, csak egy egér kaparászása hallatszott valahonnan a gyóntatófülke felől. Camillo sóhajtott egy hatalmasat és elindult kifelé, hogy felhúzza a bakancsait és hazaballagjon. A padsorok felénél lépdelhetett a szőnyegen, amikor meghallotta Őt.

–     Ne szomorkodj, Camillo! Claretta majd fest más képeket, az ablakot meg átüvegezi Giorgo, mielőtt Ignatio hazajönne a lányáéktól.

Camillo visszafordult és meredten nézte a feszületet. Nézte a félrebillent fejet és várta, hátha mond még valamit.

–     Tudod jól, hogy nem ott vagyok, – hallotta megint, mintha csak a gondolataira jött volna válasz. – Camillo, én benned élek és te bennem élsz. És cseppet sem vagy ütődött. Nagyszerű ember vagy és kiváló plébános. Én határozottan büszke vagyok rád. És elszomorít, amikor vádolod magad. Nagyon szeretlek téged, Camillo. Nagyon.

Camillo csak állt ott meredten, kezében az agyonázott kabát, lábán a lyukas zokni és az arcán csak úgy folytak a könnyek, mintha nem lett volna még így is mindenütt elég vizes. Csak állt ott, és hangosan nevetett.

–     Hát persze, Uram! – mondta végül, amikor már meg tudott szólalni. – Hogy’ is felejthettem el?! Hogy’ is?! – Aztán csak mosolygott tovább magában boldogan, egész úton, amíg hazaért.

Exit mobile version