Majd száz gyülekezet vett részt a pünkösdtől tegnapig tartó imaláncban Bécstől Tiszaberekig és Nagykanizsától Szegedig. És ezek csak azok, amelyek vissza is jelezték a részvételüket, hányan futhattak csak úgy bele a közösségi médiában, és kezdtek bele magányosan, vagy páran, esetleg egyházközségként nem is tudva a térképről, amin az Élő Ige Éve projekt keretében gyűjtötték a résztvevőket.
Ha minden héten, mind a száz közösségben csak ketten tényleg imádkoztak, és végiggondolták az igéket, akkor kétszázan fohászkodtak kedd esténként az egyházunkért és annak megújulásáért.
Jó pár botladozó érzés, gondolatfoszlány megfogalmazódik bennem. A legjobban talán az ilyen koncerthelyzetekből kihallható össznépi kiabálások írják le legjobban, amik keringenek bennem, hogy „Nagyszínpad!”, meg hogy „Még, még, még, még, még, ennyi nem elég!”. Nagyszínpadot akkor kiáltunk, amikor valaki előadó, akit a szervezők csak olyan futottak még produkciónak szántak eldugva egy kisszínpadra akkorát szól, olyan tartalmat tesz le, hogy a közönség megítélése szívesen fontosabb, akár főműsoridős helyre röpítené.
Az imalánc után azt szeretném, ha ez nem egy ilyen oldalági projekt lenne, amit „normális ügymeneten túl” bizonyos gyülekezetek csinálunk, hanem mint a bencéseknél a nemzetért való imádság: napi küldetés. Imában hordozási felelősségünk van az egyházunkért. Amikor jól megy akkor is, hát még akkor, amikor épp nem a legtetszetősebb hírek szólnak rólunk. Ez nem egy ilyen Istentisztelet meg bibliaóra után ha még mindig van energiánk akkor választható programként meghirdetjük, hanem emeljük be a fősodorba, a liturgiánkba, legyen akár állandó helye! Nem mellesleg ez sokat segítene abban, hogy kevésbé gondolkodjunk magunkról individuálisan, hogy érezzük a közösséget az összes többi református gyülekezettel, vagy az egyházról gondolkodva esetleg lássuk a mennyei istentiszteletet is, emlékezve hogy az egyház azért mindig több és más, mint amit mi látunk belőle. A cikkek sosem festik le Krisztus hívogató munkáját, napilap szinten mindig csak az emberi bukdácsolás lesz hírértékű. Az ima segíthet ezt a képet helyrehúzni.
A „még, még, még” pedig egyértelmű: ne hagyjuk abba azért, mert a projekt lezárult! Kevés dolog az, amit úgy tehetünk, hogy jöjjön bármilyen jövő, visszanézve sem szégyenít meg, de az imádság, kétségkívül ilyen. Szüksége van rá annak, akivel egyetértünk és akit szeretünk, és talán még nagyobb szüksége van rá annak, akivel nem értünk egyet, és akit nehéz szeretnünk. Sőt, talán nem is neki magának, talán nekünk van szükségünk arra, hogy még többet imádkozzunk azokért, akik felé inkább düh, értetlenség, vagy szomorúság van a szívünkben. Az imában Isten engem is formál, s velem együtt az egyházát is.
Ez egyben hitvallás. Megvallása annak az Istennek, akinek egészen mások a határai, mint nekem. És aki gazdája ennek az egyháznak, benne mindenkivel. Mindannyiunk megváltását ő rendezte, ahogyan mindannyiunk ítéletét is ő fogja. Ezt imában sokkal könnyebb átadni.
Summa: ne hagyjuk abba! Az egyházunknak szüksége van arra, hogy folyamatosan közben járjunk érte, Isten útmutatását és áldását kérve. Imádkozzunk a gyülekezetekbe járókért, hogy ne lankadjanak a közösségben való részvételben, tartsanak ki akkor is, amikor a társadalom szemében ez kínos, vagy egyenesen bűnös, bolond dolog. Imádkozzunk a lelkészekért, akiknek a családi egzisztenciát is jelenti egyben az egyház, és ezért sorsa minden rezdülésének kitettek. Imádkozzunk azért, hogy legyen, maradjon és jöjjön még sok tálentummal rendelkező szolgáló: lelkészi és világi, akik Isten Lelkének átadva magukat tudják a legkülönfélébb módokon hirdetni az emberi gyarlósággal szemben is Isten dicsőségét! Imádkozzunk az esperesekért, tanácsosokért, előadókért, mindenféle feladatért, mely az egyház háza táján fontos elvégzendő, hogy szintén Isten országa épüljön ezek által is! És könyörögjünk nagyon a vezetőinkért, lelkésziekért és világiakért, mert sok teher nyomja a vállukat, megnövekedett és nem mindig jóindulattól fűtött reflektorfényben. Kérjük Istent arra, hogy mindannyiunkat az egyház szervezetében úgy vezessen lelkünknél, vagy akár orrunknál fogva is, hogy az ő akarata teljesüljön!
