Kislány koromban szívesen és sokat néztem a csillagos eget, talán mert az Apukám is nagyon szerette és sokat kivitt alá, mesélt róla. Igazi jó kálvinista hívő emberként őt ugyan nem érdekelték a horoszkópok és egyéb „butaságok”, de nagy gyönyörűséggel mutogatta nekem a felismerhető csillagképeket, a Göncölöket, az Oriont, a Kassziopeiát, és aztán később többször elvitt a városi csillagvizsgálóba, tudományos előadásokra is.
Innen emlékszem az első szomorú megdöbbenéseimre. Mikor kiderült, hogy a csillagképeket alkotó egyes csillagok valójában csak látszólag vannak közel, amúgy meg nagyon nem. Van, hogy távolabb vannak egymástól, mint más csillagképek csillagaitól.
Hogy a szépséges, pillanatnyi-lélegzetvételnyi gyönyörűséget adó hullócsillagok egyszerűen a légkörben kigyulladó meteorok. Óriási szikladarabok.
Hogy a lenyűgöző Tejút nem Csaba királyfi ösvénye, hanem a saját irdatlan nagy, diszkosz alakú galaxisunk oldalnézetben. Aminek egy szélső karjában parányiskodik a mi naprendszerünk.
Hogy a Hold valójában nem fogy és nem telik, csak éppenséggel mi, a Föld vetünk rá árnyékot.
Ahogy a napfogyatkozás is csak annyi, hogy a Hold eltakarja a Napot. Pedig sokkal kisebb! Nagyjából négyszázszor kisebb, mint a Napunk, de mivel kábé négyszázszor közelebb is van, közel egyformának látszanak. Látszat, látszat, látszat…
De a legmegrendítőbb volt a fényévekről hallani.
A fény itt a Földön valami azonnali megtapasztalás. Amit látunk, az most van. Bár a fény fotonjainak is meg kell tenniük az utat a szemünkig, mégis oly sebesen mozognak, hogy az a kis idő gyakorlatilag semmi. Ám mégis sebesség és út. Csak ritkán gondolunk bele.
De a fényév! A neve sugallata ellenére (év) nem időt fejez ki, hanem távolságot. Azt a távot, melyet a fény egy év!!! alatt megtesz (ez körülbelül kilenc és fél billió kilométer!). És az amúgy oly ismerős csillagok fénye bizony irdatlan távolságokat tesz meg, mielőtt az éjjeli eget csodáló szemünkbe érkezik. Van, amelyik már sok száz vagy sok ezer éve jön…
Amikor a Napunk sugarait érezzük, azok nyolc perccel azelőtt hagyták el a mi csillagunkat. A hozzánk legközelebbi csillag, a Centauri épp most látható fénye kicsit több, mint négy éve indult el. A saját galaxisunk közepéről, a Tejútról érkező fény 26-27 ezer évet jött, mire most ideér. És a legközelebbi tejútrendszer, az Androméda most látható fényei két és fél millió éve indultak!
Épp serdülő gyerekként azt éltem meg, hogy az addig barátságos és otthonos éjszakai ég valami iszonyat súllyal nehezedik rám, mert nem most van!!! hanem egy olyan múltból jön, amit én fel sem foghatok. Amit most látok, az akkor volt, mikor még nem volt ember sem! És ami ott a messzi csillaggal most történik, azt ki tudja, hogy ki fogja látni egyáltalán…
Világegyetem, tér és idő – tényleg felfoghatatlan és megrendítő valóságok. Ha az ember túllép a látszat-értelmezéseken és az ezoterizálva domesztikáló „dekódolásokon”.
Ebből a megrendülésből azóta lett békességem, mióta még tovább léphettem, túl téren és időn, anyag, út, sebesség fogalmain, a mi tapasztalati dimenzióinkon ahhoz az Istenhez, aki kitalálója, megalkotója, gazdája mindennek. Aki otthonomul adta, és ezért lehet nekem mégis, minden félelmetessége ellenére az otthonom.
És lehet a mostani napfogyatkozást és a Perseidák rajzását is úgy figyelnem, hogy eljön a nap, mikor mindezek az ősidőkbeli teremtettségek már nem lesznek, én pedig mégis leszek. Mert
„nem a nap lesz többé napvilágod, és nem a hold fénye világít neked, hanem az ÚR lesz örök világosságod, és Istened lesz ékességed. Nem megy le többé napod, és holdad nem fogy el. Az ÚR lesz örök világosságod, letelnek gyászod napjai”… (Ézs 60,19-20)
Napfogyatkozás
