Furcsa világban élünk. Sok fontos dolognak külön napot jelölünk ki, hogy egyáltalán észrevegyük. Van napja a Földnek, a víznek, a nőknek, éspedig nemzetközileg; ott az idősek napja, a holokauszt emléknapja, a fogyatékossággal élők világnapja, az autizmus világnapja és még hosszan sorolhatnánk. A naptárunk nemcsak az év ritmusát mutatja, hanem a lelkiismeretünk tükre is.
Ezekkel a napokkal nehezen barátkozom. Nem azért, mert a témák ne lennének fontosak, – én is köszöntöm az édesanyámat anyák napján – a gond az, hogy gyakran éppen a fontos dolgokból csinálnak egyszeri alkalommal letudható kampányt. Olyasmit, ami megnyugtatja, elaltatja a lelkiismeretünket, de közben nem változtat rajtunk. Egy napig beszélünk róla, posztolunk, koszorúzunk, virágot veszünk, méltó megemlékezést tartunk, majd másnap visszatér az üzemszerű felejtés. Ennek csúcsa a Föld órája. Március utolsó szombatján (munkanapon ugyebár nem is menne) egy órára lekapcsoljuk a lámpát és a nem létfontosságú fogyasztókat és a félhomályban vállunkat veregetve, elérzékenyülve önnön áldozatunktól azon gondolkodunk, hogy most jól megmentettük a Földet. Aztán felkapcsoljuk a lámpát és minden megy tovább. A rendszer így működik: időnként felvillan, vagy éppen lekapcsolódik egy figyelmeztető lámpa, mi pedig rituálisan kipipáljuk a feladatot. Foglalkoztunk a témával, ez is megvan, és ezzel mintha fel lennénk mentve a többi 364 napon.
Pedig ha őszinték vagyunk, ezek a napok nem is ünnepek, inkább diagnózisok. Azt jelzik, hogy valami hiányzik, valami megsérült, valami nincs rendben. Ha rendben lenne, nem kellene világnapot tartani róla. A víz napja azért van, mert baj van a vízzel: hozzáféréssel, tisztasággal, pazarlással, a megtartással. A Föld napja azért, mert baj van a termőtalajjal, a klímával, az erőforrásokkal. A nőnap azért van, mert baj van a nők megbecsülésével, biztonságával, esélyeivel, és még messze nincs egyenlőség a nemek között. Az emléknapok pedig azért vannak, mert a felejtés túl könnyű, és az emberi természet hajlamos ugyanazt a sötét mechanikát újra és újra felépíteni.
Azonban ezek a napok gyakran úgy működnek, mint a lelkiismeret altatói. Korunk embere feladatorientált. Szereti, ha van jól körülhatárolt teendő: lehet megemlékezni, adományozni, megosztani, elmenni egy eseményre és ha ezt megtette, úgy érzi, rendben van. Az emléknap elvégzi helyettünk azt, amit nekünk kellene a hétköznapokban: felelősséget, figyelmet, változást. Az ilyen napok megnyugtatnak, hogy végre tettünk valamit az ügyért. Ám az önfelmentés, bármennyire kulturált formában jelenik is meg, mindig veszélyes.
Ezzel szemben az ünnep más logikát követ. Az ünnep nem egy kampány, nem egy emlékeztető cetli, vagy kipipálható feladat. Az ünnep szent idő. Nem azért, mert mi annak nevezzük, hanem mert kiemel a hétköznapi hasznosság logikájából. Mircea Eliade klasszikus megkülönböztetése szerint a szent és a profán nem pusztán két hangulat, hanem két valóságszint, két külön világ. A profán idő lineáris, munkára, célra, hatékonyságra szervezett. A szent idő pedig megszakítja ezt a láncot és visszakapcsol az eredethez, alaphoz, az ősforráshoz. A szent idő nem múlik, hanem telik. Az ünnepben nem egyszerűen megemlékezünk valamiről, hanem belépünk valamibe, valahová, Valakihez. Megtapasztaljuk, hogy akár egy ismerős, akár egy ismeretlen Úrnak vagyunk a vendégei.
Az ünnep mindig arról beszél, ami, aki Van. Nem úgy, mint az emléknapok, melyek valami hiányra mutatnak rá, hanem azt mondja el, hogy van Valaki, aki feltétel nélkül szeret, Aki szerkezetet, értelmet ad a létezésnek; van kegyelem, van szabadítás; van jövő. Az ünnep nem problémákat old meg, hanem a valóság mélyebb szerkezetét tárja fel. A keresztény ünnepeink – amennyiben komolyan vesszük őket – a létet újraszervező események. Karácsony nem a családi idill napja, pláne nem az önfeledt fogyasztás lakomája, hanem annak botránya, hogy Isten belép a történelembe. Nagypéntek nem a szomorúság intézményesített órája, hanem annak felismerése, hogy a bűn és erőszak logikája legyőzhető. Húsvét nem a tavasz köszöntése mókás nyuszikákkal, csirkékkel meg bárányokkal, hanem a feltámadás és az örök élet reményének realitása. Pünkösd sem csupán az egyház születésnapja, hanem annak bejelentése, hogy a Lélek új életet, új nyelvet és új közösséget teremt ott is, ahol emberileg már csak hanyatlás, agresszív szövegelés és széthúzás volna.
Az igazi ünnep felébreszti a lelkiismeretet: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból!”. Az ünnep a szó eredeti értelmében megszentel: vagyis elkülönít és hozzárendel. Kiemel a megszokásból, a szürke mindennapok sarából, hogy visszaadjon valamit, ami nélkül a hétköznapok is koldusszegények lennének: hálát, értelmet, irányt, mértéket, közösséget, önvizsgálatot és reményt. Az ünnep nem felment, hanem elkötelez.
Ezért van bennem ellenállás, amikor mindent naposítunk. Mert az emléknap könnyen a profán idő logikájának része marad, egy projekt a többi között, kommunikációs kampány, intézményesített gesztus. Az ünnep viszont kilazítja a profán idő szorítását és rendet tesz, ajtót nyit egy másik világba. Ahogy a költő mondja: „vak voltam már és dermedt zűrzavar, s falba léptem, – s ajtót nyitott a fal!”
Természetesen nem kell szembe állítani egymással a kettőt, mert egy emléknap is lehet kegyelmi alkalom, és egy ünnep is silányulhat üres, unalmasan dühítő rutinná. A különbség mégis éles: az emléknap gyakran azért kell, mert a felelősség hiányzik, az ünnep viszont azért ajándék, mert a felelősséget helyreállítja. A napok sokszor rendszerhibát jeleznek, az ünnep viszont a rendszer helyett a forráshoz kapcsol, ahhoz, ami nálunk nagyobb, ami megtart és ami Aki.
A napok világában könnyű tisztességesnek látszani. Az ünnep világában már sokkal nehezebb. Ott már nem elég látszani, játszani, hanem lenni kell, éspedig jelen. Az ünnep nem engedi, hogy a lelkiismeretünk aludjon. Az ünnep szent ideje ugyanis nem arra való, hogy elmúljon az idő, hanem hogy megteljen igazi tartalommal és végre igazán meglássuk, hogy mi az, ami van, mi az ami nincs, és mihez és kihez van közünk.
Ha ez megtörténik, akkor akár a napoknak is lehet értelme. Immár nem azért, hogy letudjuk és tovább aludjunk, hanem hogy maradjunk mindig ébren. Felelősek leszünk majd mindenért, ami fontos, ha megértjük az ünnepben, hogy a világ nem a mi tulajdonunk, és az idő nem a mi eszközünk, az élet kegyelmi ajándék, és mégis „két kezével egyszerre tart az Isten”.
