Valószínűleg mindannyian ismerjük és kellőképpen utáljuk azokat a helyzeteket, amikor védtelenek, kiszolgáltatottak vagyunk. Bármely irányból érkezzen is a fenyegetés, akár ha testünk jelez, ha egészségi állapotunk romlik, vagy ha nyomorultul alakulnak a dolgaink…Ilyenkor – meg amúgy áldásként is – sokszor kapjuk jóindulatú biztatásként az Ézsaiás 41,10 kiragadott igeversét. Mostanában kapom én is, de érdemes megnézni a kontextust is:
Izrael helyzete, földrajzi elhelyezkedése hasonló volt a miénkhez itt, a Kárpát-medencében. Kicsi és szétszabdalt ország, de nagyon értékes, és stratégiailag fontos helyen fekszik. Rendkívül fontos a rajta átmenő kereskedelmi forgalom. Érthető hát, hogy a környező nagyhatalmak szemet vetnek rá, minden háború és hadjárat rajta megy keresztül.
Izrael királyainak mindig ez volt az alapkérdése: Honnan kérjen segítséget? Asszíriától, a nagy északi szomszédtól? Esetleg Egyiptomtól, a déli nagyhatalomtól? Melyikhez bújjon oda, melyiket válassza? Bármelyikhez fordul is, a másikat ellenséggé teszi. Hát egyszer ide, másszor oda dörgölőztek, Izrael királyainak története jó darabig ebből az ingajátékból állt.
Amikor ez a prófécia megszólítja őket, a nép már fogságban van Babilonban. Isten pedig ezt üzeni neki: „Ne félj, mert én veled vagyok. Megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.”
Fogságban ülnek, kiszolgáltatottságban, idegen földön élnek, emberileg reménytelen helyzetben. Miért is jutottak oda? Mert oly ritkán találták meg Istenüket! Rossz döntéseket hoztak! Egy-egy nagyhatalomhoz igyekeztek dörgölőzni, Egyiptomban, Asszíriában bíztak, nem Istentől várták a győzelmet!
És mit látunk?! Most mégsem szidást kapnak. Nem arra van szükségük. Isten mint egy lelkigondozó, figyelmes szeretettel veszi őket körül! A kudarcos, csődöt mondott népet! Nem elvár, nem követel tőlük, – hanem támogat, megerősít, győzelmet ígér!
Milyen sok minden lenne másként a kapcsolatainkban, ha ezt mintának tudnánk tekinteni!
A „Vagyok-e valaki” c. könyvben, ami a helyes önértékelésről szól, a szerző példaként hoz egy középkorú férfit: Megbízható, jó munkaerő volt, munkaadója teljesen meg volt elégedve vele, ő azonban úgy érezte, bárki a helyére állhatna. Képtelen volt elfogadni a dicséretet. Így emlékezett vissza gyermekkorára: „Apám rendkívül kritikus volt velem. Sohasem tudtam megfelelni neki, pedig újra és újra próbálkoztam. Még ha olyasmit csináltam is, ami tetszett neki, csak annyit mondott: Tudsz te ennél jobbat is. Kilenc éves lehettem, amikor könyörögve kértem, hogy legalább egyetlen egyszer dicsérjen meg. Azt felelte: Nem akarom, hogy elbízd magad. Nem érdekel, milyen jól csinálsz meg valamit, legközelebb még jobban kell csinálnod. Most pedig hagyj békén.” Majd így folytatta: „Most, hogy már idősebb vagyok, még jobban és jobban akarok csinálni mindent. Mégis úgy érzem, hogy nem megy semmi, nem felelek meg.”
Sajnos nem ő az egyetlen: sokan szenvedik egész életükben a dicséret-hiányos nevelés következményeit. És ha őszinték vagyunk, talán saját példáink is eszünkbe jutnak: Mennyire tudunk fukarkodni a dicsérettel, a megerősítő, támogató szavakkal!
Isten odaáll a lelombozott, becsődölt népe mellé, erősíteni, támogatni akarja. És nem is akárhogyan! Ha tovább olvassuk, látjuk, hogy ilyeneket mond: „Hegyeket csépelsz és törsz össze, halmokat zúzol pozdorjává. Feldobod őket, és a szél elhordja, a szélvihar szétszórja őket. Te pedig ujjongani fogsz az Úrban…” Micsoda képek ezek! Micsoda erő, dinamizmus feszül e szavakban! – Ha ezt nem az Úr mondaná, kinevetnénk. Ez a nép? Ez a csődtömeg? Hegyeket zúz pozdorjává?
Igen. Mert Isten odaáll mellé. Na, ezt kellene komolyan venni. És engedni, hogy átírja a belső rögzüléseket…
Ne félj
