Hányszor hallottuk és néha napján magunk is mondjuk, hogy nincs időnk még meghalni sem, mert annyi minden történik velünk egyszerre, hogy ki se látszunk a tennivalókból. Sőt a „jobb” helyzetekben egy elintézett dolog után két újabb feladatot kapunk, mert nekünk olyan könnyen és egyszerűen mennek a dolgok, ezért igazán segíthetünk azoknak is, akik valójában csak halogatják az elintéznivalókat. De hogyan is állunk ezzel a kicsit morbid mondattal, hogy nekem nincs időm még meghalni sem? Ha egyenes választ szeretnék adni erre a kérdésre, akkor azt a történelmi tapasztalatot kell megosztanom, hogy erre a cselekményre azért előbb utóbb mindenki szakított némi időt. Persze nagy a valószínűsége, hogy nem önszántából, és igyekezett is halogatni, amíg csak lehetett az élete legvégére hagyva.
Ha csupán anyagi szempontból nézzük a meghalást, különösen is sokba kerül még a legrövidebb búcsúztatási ceremónia is. A vágott virágok pillanatok alatt elszáradnak, a műanyag koszorúkat pedig – amelyek eleve snasszok – elintézik a nap UV sugarai. Temetés cím alatt egy max. 3/4 órás szertartást és többszázezres kiadást rögzíthetünk a kockás papíron, amikor összeadjuk a költségeket. És akkor még a halotti torról szó sem esett. Ehhez párosul az a nem elhanyagolható tényező is, hogy a halállal megszűnnek az ember bevételi forrásai. Az ilyenkor részünkre kiutalt „öröklakás” is átvágás csupán, mert nem lehet benne mozogni, csak feküdni, és még ablaka sincs! És nem is örök, hiszen 25 évente valakinek meg kell váltani a bérleti jogot. És vajon lesz-e még valaki, akit érdekelni fogok egy negyedszázad után annyira, hogy kifizesse az albérletem árát? Hiszen ezen a világon mindenkit a „most” érdekel, és az az ember számít, aki adni tud, vagy akitől valamit el lehet venni vagy remélni.
Kanyarodjunk inkább vissza a hétköznapok taposómalmához. Bár kicsit fura a kép, de sokszor azt érezhetjük, hogy olyanok vagyunk, mint a gázos tehenek, akiket egész nap bottal kergetnek, hogy megszűnjön a felfúvódás. Könnyen eljuthatunk odáig, hogy nem tudjuk megfelelően beosztani az időnket, ezért többnyire csak kapkodunk, lyukakat foltozunk be, hogy megpróbáljunk mindenkinek megfelelni. Már unásig emlegetett szlogen, hogy az embereknek mindig arra van idejük, ami igazán fontos a számukra. De mik is ezek a fontos dolgok, és hogy kerülnek kiválasztásra? Az emberi szabadakarat legnagyobb dicsőségére az egyén maga határoz ezekben a kérdésekben. Van, aki jól, és van, aki kevésbé jól. De – ahogy a virágszedés után mondani szokták – amit letépett magának az ember azt kell szagolnia. A döntéseink hátterében legtöbbször két tényező küzdelmét láthatjuk. Az emberben az érzelmek és az értelem kimért racionalitása harcol egymással a győzelemért. Ez a belső versengés sajnos ritkán fejeződik be azzal, hogy a vesztes gratulál a győztesnek, és győztes magához húzza a vesztest, és össze tudnak ölelkezni végül. Gyakoribb, hogy vagy az érzelmek, vagy a kőkemény számítások leuralják az emberek mindennapjait, és elnyomják a másik oldalt. Van olyan is, amikor külső tényezők határozzák meg a csata kimenetelét. Barátok, ismerősök, feljebbvalók ráhatása is el tud indítani bizonyos utakon, és vannak, akik bele szeretnek simulni a nyájba, és attól várják a személyes életük megoldását.
Egy öreg ügyvéd nagybetegen feküdt egy magánklinikán. A legjobb orvosok vették körül, minden tőlük telhetőt megtettek érte, de az ideje rohamosan fogyott. Egyre inkább úgy tűnt, hogy hamarosan eljön az elkerülhetetlen vég. A szintén jogot végzett fia, aki a betegség miatt átvette apja ügyvédi irodáját, ebben a helyzetben tehetetlennek érezte magát. Arra gondolt, egy dologgal talán mégis megörvendeztethetné apját: megoldja, befejezi azokat a pereket, amiket az apja még nem zárt le, és így az öreg megnyugvással léphet át a túlvilágba.
A gondolatot tettek követték. Egyik nap aztán boldogan szaladt, szinte már-már repült a kórházba, hogy elújságolja a végstádiumban lévő apjának, hogy sikerült egyességgel lezárni annak a két gazdának a persorozatát is, amit az apja 30 év alatt nem fejezett be. Remélte, hogy megnyugtatja apját, hogy nem marad utána egyetlen függőben lévő peres ügy sem. A nagy bejelentés után várta az elismerő szavakat és a jelképes buksisimogatást, amit gyerekkorában mindig megkapott, ha valami jót cselekedett. Azonban nagyot nézett, az apja válaszán:
– Drága fiam, ez a hír egyáltalán nem nyugtat meg, sőt inkább nagyon is elkeserít, mert azt mutatja, hogy nem tanultál tőlem semmit. Pedig az egyetemi éveid nagyon sokba kerültek nekem, és az irodámban sem adták mindig egymás kezébe a kilincset az ügyfelek.
-Tudom apám, ez már sokszor elmondtad – szólt közbe a fiú.
-Jó, hogy ezt tudod, de azt – úgy látom – nem vetted észre, hogy ez volt az az egy igazán nagy ügyem, ami folyamatosan eltartotta a családunkat. Jó lesz, ha megtanulod egyszer s mindenkorra nagyapád mondatát, amivel engem is elindított az életbe: „A fejőstehenet nem szabad levágni.”
Ezzel meg is halt.
Végül is az időnk beosztását ilyen nézőpontból is szemlélhetjük, és nem biztos, hogy meg kell oldani minden kérdést. Ha abból indulunk ki, hogy úgyis lehetetlen küldetés mindenkinek megfelelni, akkor már jó nyomon vagyunk. Szánjunk időt a kapcsolatainkra, érezzék szeretteink, hogy valóban ott vagyunk velük, érdekelnek bennünket és nem a mobilunkkal kell osztozniuk a figyelmükön. Mert ha mindent meg akarunk oldani, ha minden folyamatban lévő ügyet görcsösen egyenesbe akarunk hozni, akkor valójában Istent játszunk a saját életünkben. Az ügyvéd fia puszta jószándékból levágta a „fejőstehenet”, mi pedig belebetegszünk abba, hogy üres asztalt és tökéletesen lezárt aktákat hagyjunk magunk után.
A Prédikátor könyvének írója pontosan ismerte ezt a hajszát, amikor leírta: „Mindennek rendelt ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak…” Különös, hogy a Biblia nem azt mondja, hogy a tennivalóknak van ideje, hanem a létezésünk nagy fordulópontjaira mutat rá. Ha Isten szerint magának a meghalásnak is megvan a maga rendelt ideje, akkor miért hisszük el a világnak, hogy nekünk már erre sincs hely a naptárunkban? A hajsza, a kapkodás mögött valójában egy szomorú tévedés áll: azt hisszük, a világot mi tartjuk a hátunkon. Jézus a hegyi beszédben nem véletlenül kérdezi: „Aggodalmaskodásával ki tudná közületek akár egy arasznyival is meghosszabbítani az életét?” A válasz: senki. A feladatok soha nem fogynak el, a lyukak soha nem kerülnek teljesen befoltozásra, és az albérleti jogot is újra meg újra meg kell majd váltani. De a keresztyén ember szabadsága éppen abban rejlik, hogy megtanulhatja elengedni azt, ami nem olyan fontos, vagy ami nem az ő dolga. A 90. zsoltár imádsága így fogalmaz: „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” A bölcs szív pedig tudja, hogy az idő nem a mi tulajdonunk, hanem ajándék.
Éppen ezért ha legközelebb azt érezzük, hogy „még meghalni sincs időnk”, álljunk meg egy pillanatra. Lélegezzünk fel. Isten világa akkor sem dől össze, ha egy-egy perünk vagy feladatunk félkész és lezáratlan marad. Merjük a saját magunk által kreált elvárásokat egyszerűen letenni Annak a kezébe, Akinél az időnk van. Az egyetlen igazán fontos és mindent eldöntő „ügyet” – a mi megváltásunkat – Valaki már régen, a kereszten végérvényesen lezárta helyettünk. Nekünk már nem kell bizonyítanunk, csak élnünk benne és végre lenyugodni, megpihenni.