A számtan szigorú szabálya szerint, adott közegben lévő elemek számának fogyása üres területet szabadít fel a közegben. Mi mégis, az évtizedek óta tartó sajnálatos lakosságszám csökkenés ellenére, mintha egyre kevésbé férnénk el. Mintha a kevesebbnek a több hely is kevés lenne…
Mindent beépítünk, s még így se jut mindenkinek elég saját hely. Egyre több kamion hozza-viszi az egyre több boltba az egyre több árut, ahol a fogyatkozó létszám ellenére valahogy mégis egyre többen tolják a kosarat. (Noha annyi mindent már nem is ott, hanem a neten veszünk meg.)
Nem férünk egymástól az utakon, az utcán, a téren, a buszon, a villamoson. Ahelyett, hogy nőne, fogy a hely körülöttünk.
Úgy tűnik, a létszám fogyatkozásának hatványával nő a helyigényünk, mert duzzad az egónk. Nem férünk egymástól, nem férünk a bőrünkbe. Telhetetlenségünkben súrlódunk, lökdösődünk, összeütközünk. Gyakran úgy tűnik, sajnáljuk egymástól a teret, az időt – és a békességet.
Lehetne másként. Szorítani egy kis helyet.
Meg lehet csinálni úgy, hogy kirakunk abból, ami felesleges és csak foglalja a helyet. Éppen csak annyit, hogy azt mondhassuk: gyere, Úr Jézus, van itt hely. A sok haszontalan közt el kell, hogy férjen. S ha elkezdjük, rögtön kiderül, akad Neki hely, nem is akárhol, a főhelyen. És nem lesz kevesebb, hanem több lesz. Jut nekünk és másoknak is tér, idő, békesség. Elférünk egymás mellett, elférünk a bőrünkben.