Amikor egy egyháztól távoli emberrel beszélgetek, és kiderül rólam, hogy lelkipásztor vagyok, általában megkérdezi, hogy: „és akkor temetni is szoktál”? – s e kérdés mögött nem csak érdeklődés van, hanem csodálkozás és egy adag sajnálat is, azzal kapcsolatban, hogy lelkileg milyen megterhelő lehet folyton találkozni a halállal, az elmúlással. S valóban. Azt hiszem egy lelkipásztor sem szereti, ha csörög a telefon és a temetkezési vállalkozó van a vonal másik végén. A világ legtermészetesebb dolga, hogy jobban szeretjük a keresztelőket, az esküvőket, az örömteli és emelkedett alkalmakat: ünnepelni az életet!
Pár hete utolsó földi útjára kísértem egy 55 éves férfit, aki szívrohamban halt meg. Én megyek a menet élén, utánam az urna, a fejfa, a gyászolók, és közben éneklem a temetési énekeket: „Hadd menjek, Istenem, mindig feléd…” Mindezt úgy, hogy közben arra gondolok, hogy a kisbaba, aki a hasamban van ugyanúgy jön velem a temetési menetben. Lenézek, nem látványosan, de megérintem a hasam, talán megnyugtatom…? Szürreális élmény. Arra gondolok, hogy mennyire természetellenes ez így. Mintha nem illenék oda. A kismama a bababoltba való, ahol boldogan válogatja a ruhákat és mosolyog, nem pedig a temetőbe. Félreértés ne essék: nem sajnáltatni akarom magam, hiszen pontosan tudom, hogy más női lelkész is végez, végzett temetést várandósan, és én sem lettem lelki beteg ezektől a szolgálatoktól, mindez csupán elgondolkodtató.
Amikor vége lett a temetésnek, odamentem az elhunyt feleségéhez és gyermekeihez, mondtam pár vigasztaló szót, majd amilyen gyorsan lehetett – de persze kellő méltósággal –, szinte elmenekültem. Szégyellem, de úgy éreztem, hogy szeretnék minél előbb megszabadulni a palásttól, a feketétől, és ettől az egész „élménytől”.
Csak most, amikor e sorokat írom gondolom végig, hogy amit én olyan természetellenesnek, sőt abnormálisnak hittem, valójában magában hordozza a világ rendjét. Most döbbenek rá, hogy igazából kitüntetett szerepben voltam a temetésen, ott és akkor a menet élén sétálva és énekelve. Életet hordoztam magamban, ami a világra jövetelre készül, s közben egy másik életet kísértem az örök életbe tovább.
Születés és meghalás két véglete között álltam a 26 hetes babával a szívem alatt. Isten pedig az élet végességéről és végtelen folyamáról tanított, és arról, hogy az új élet feletti öröm és a gyász bizony így jár kéz a kézben mindig. Születünk és meghalunk.
Nem más ez, mint maga az élet.
„Mert nálad van az élet forrása,
a te világosságod által látunk világosságot.”
(Zsoltárok 36, 10.)
Lelkipásztori napló, 2021. július