Évente egyszer vagyok beteg, de akkor nagyon. Ahogy a tél a vége felé közeledik és a tavasz még csak settenkedik, nos, addigra kifogynak a belső tartalékaim és lebetegszem. Most sem volt ez másképp. Influenzás lettem. Gyenge és kiszolgáltatott. Akárhogy is próbáltam elkerülni a betegséget, nem sikerült vigyáznom magamra. Kikecmeregni sem volt könnyű, mert egy kisbaba mellett az ember nem is szedhet akármilyen gyógyszereket, és az éjszakai alvás sem olyan pihentető. Ahogy ostoroztam magam amiatt, hogy pont a várva várt hosszú hétvégén dőlök ágynak, két dolog jutott eszembe.
Először is az, hogy nem mindegy, hogy ki van mellettünk, amikor betegek vagyunk, amikor szenvedünk. Nem mindegy, hogy milyen szívvel ápol az, akinek a segítségére szorulok. Türelmes velem, segít, de csak úgy ímmel-ámmal, és pusztán teher vagyok számára? Elvisel akkor is, amikor a levertség és betegség miatt kissé elviselhetetlen vagyok? Segít, vagy inkább még jobban akadályoz a gyógyulásban?
Aki ápolt már hosszú időn keresztül beteg embert az otthonában, tudja, milyen nehéz tud lenni osztatlan szívvel jelen lenni. Milyen nehéz fáradhatatlan türelemmel elviselni a másikat, és látni a szenvedését úgy, hogy talán nem tud segíteni rajta… Hány olyan ember van a környezetünkben, aki idős édesanyját, édesapját, testvérét vagy beteg gyermekét ápolja saját maga, és küzd meg nap mint nap a tehetetlenség terhével, vagy azzal, hogy folyamatos készültségben kell lenni, mert nem tudni mikor jön egy roham, egy rosszabb nap, egy újabb esés, vagy akár a legrosszabb… Ehhez sok erő és türelem, és nem utolsó sorban hit kell, főleg hit! Nem kiborulni, nem átkozódni, hanem kísérni a végsőkig a másik embert…
Nem mindegy, ki van mellettünk, amikor szenvedünk. Mert a szenvedésben kiszolgáltatottak vagyunk. Talán sokan feltették a kérdést, amikor szerettük kórházi ágyon feküdt, hogyan tud egy orvos teljes szívével a beteg mellett lenni? Vajon úgy ápolják, úgy látják el a szerettemet, ami a legjobb neki? Gondoljunk csak bele, milyen nehéz lehetett sokaknak, akik a vírus idején még csak látogatni sem mehettek be a kórházakba!
Aztán a másik fontos kérdés, hogy mi hogyan vagyunk jelen, amikor a másik ember szenved? Hogy vagyok jelen, amikor a gyermekem elesett állapotban van, amikor a férjem, feleségem, barátom beteg? Mit teszünk, és mit nem teszünk, amikor valakit látogatunk a kórházban, és alig ismerünk rá…? Hogy tudjuk mi vigasztalni egymást? Odaállni a másik mellé, nem átkozva az Istent, hanem osztozni a másik fájdalmában? Okoskodunk? Tanácsokat adunk? Esetleg még le is szúrjuk a másikat, hogy már megint beteg?
Jób könyvében olvasunk arról, hogy meglátogatják a szenvedő Jóbot a barátai, Elifáz, Bildád és Cófár. Úgy tűnik, annak ellenére, hogy mindene, vagyona, egészsége, családja elveszett, a kapcsolatai, hírneve megmaradt. Elmennek hozzá, hogy vigasztalják őt, de azt olvassuk: „alig ismernek rá”. Elsőre ez egyértelműen a betegség külső jeleire utalhat, eltorzult az arca, a szemétdombon hamuban ül, vakargatja magát a cserépdarabokkal… de mélyebb értelme is van ennek az „alig ismerek rád-nak”. A barátok úgy ismerhették Jóbot, mint a hívő ember mintapéldáját, az Isten által gazdagon megáldott embert, akit nem érhettek csapások, és most betegségben sínylődik, egy roncs ember… Mit csinálnak? Így olvassuk Jób könyvének 2. fejezetében: „hangosan sírni kezdtek és port szórtak a fejükre, mellette ültek a földön hét nap és hét éjjel, de egyik sem szólt hozzá, mert látták milyen nagy a fájdalma”. A bölcs barátok szava elakad, bölcsességük olyannal találkozik, amire nincs receptjük, nincsenek meg a jól bevált szófordulatok. Nos, talán néha mi is érezhetjük úgy, hogy annak, aki a környezetünkben szenved, beteg, nem a magyarázatokra van szüksége, hogy mi miért történt, vagy arra, hogy saját betegségeinkkel példálózzunk, hanem csak csendre és közelségre.
Szavak helyett csendben lenni, távolság helyett mellé ülni.