A közelmúltban egy egyházi rendezvényen komoly beszélgetésbe elegyedtem valakivel. Az illető is református, és mindaz, amit most leírok az elhangzottakból, nem bántásként szól, sokkal inkább kifejezi az egyházunk jövőjéért való aggódást. Beszélgető partnerem több kemény mondatot mondott, közülük a legkeményebb ez volt: „Nem voltam ott református egyházunk megalakulásánál, de ha így mennek tovább a dolgok, jó esélyem van, hogy ott legyek a végénél!” Meg kell mondanom, hogy nem sok mozgásterem maradt a védekezésre, ellenvélemény megfogalmazására érveivel szemben, melyeket kicsit letisztogatva tárok most elő. Gondolom és remélem, hogy vannak nálam jóval okosabbak, akik több és jobb ellenérvet tudtak volna felhozni a nekem szegezettekkel érvekkel szemben, nekem mindösszesen csak az alábbiakban olvashatókra futotta.
Beszélgetőtársam a nyáj és a pásztor példájával hozakodott elő, ami az egyházban gyakran használt kép, mert nagyon is egyértelmű. Állítása szerint – a végletekig leegyszerűsítve – az a jó pásztor, akinek a munkálkodása alatt megsokasodik a nyáj. Ellenkező esetben probléma van a pásztorral. Próbáltam ellenvetni, hogy szerintem az sem mindegy, hogy milyen állományú a nyáj, mert minden közösség és egyén más és más. De erre azt mondta, hogy csak részben van igazam, mert a törzsállomány kinevelése, megerősítése főként a pásztoron múlik, ami bizony sok időbe és még több odafigyelésbe kerül.
„De ez a befelé figyelés nem megy szembe a gyülekezetben a misszióval, a szeretettel és az elfogadással, hogy hozzánk mindenki jöhet, mindenkit várunk, hiszen mindenkinek szüksége van az evangéliumra? Hova lesz akkor a toleráns hozzáállás, a jézusi szeretet?” – kérdeztem vissza. Már jött is a válasz: „Kiráz a hideg a tolerancia szótól, mert az előbb utóbb paradox helyzetet állít elő. Bizonyára hallottad már Karl Popper nevét, aki a nyílt társadalom eszméjének megálmodója volt. Nézz csak körül! A teljes toleranciát a mai társadalmakban, közösségekben a befogadók gyengeségeként értelmezik az arra ácsingózók. Ugyanis ha egy közösség minden véleménynek teret enged, azaz teljesen toleráns, elkerülhetetlenül az önfeladás és felszámolódás útjára lép, mivel a deviáns vélemények rögvest szervezetten és harsányan jelentkeznek. Popper még receptet is adott, hogyan lehetne nagy álmát megvalósítani. Eszerint először racionális érveléssel és civil párbeszéddel kell küzdeni az intolerancia ellen. Ha ez megvalósult, már nyitva a kapu az új eszmék számára, melyek addigra jól megszervezték fellépésüket. De ha ez mégis kudarcot vallana, akkor a „toleránsoknak” joguk van elnyomni az intoleráns véleményeket saját fennmaradásuk érdekében. Ne mondd, hogy nem hallottad még, hogy sajnos ez történik sokfelé az egyházakban is, akik a tolerancia nevében eltérnek még a Biblia alapvető tanításaitól is.
„De mi, magyarok mindig is mások voltunk kicsit, mint az az Európa, ahová őseink megérkeztek a Vereckei-hágón keresztül. Református egyházunk is más itthon, mint Nyugaton, hiszen ott pl. nem ismerik a püspöki tisztséget, nekünk meg van ilyen is sajátos történelmünkből fakadóan.” – szúrtam közbe. Ő így folytatta: „A megmaradás lényege ott van a tradíciókban, a sok-sok évszázad alatt kikristályosodott szabályokban, az állandóságban, melyek különösen is meghatározóak egy egyházi közösség megmaradásában.
„De hiszen mi reformátusok azt valljuk, hogy egyházat állandóan reformálni kell, és nem a tradíció tart meg, hanem Jézus Krisztus. Sőt, épp a félrecsúszott hagyományok ellen lépett fel Luther és Kálvin is. Nincs akkor itt valami ellentmondás?” Nem tudtam kibillenteni a gondolatmenetéből: „Akkor a hagyomány helyett inkább az „alap” szót használom. A reformátorok is az alapokhoz tértek vissza, azokhoz ragaszkodtak, ezáltal történt a megújulás. Attól, hogy vannak rossz tradíciók, még nem minden hagyomány rossz. Sőt! Vannak éltető, megtartó hagyományok. Olykor elgondolkozom azon, hogy a szeretet és a megbocsátás állandó hangsúlyozása nem csak álca-e egy ördögi terv részeként a bomlasztásra. Felhívta figyelmemet Madách Ember tragédiájának római színére, melyből álljon itt egy kis részlet:
LUCIFER No, majd hívok új vendéget közénk.
Talán megifjult kedv is tér be véle.
Hej! hozzátok be, szolgák, izibe,
Ki fáklyafénnyel erre utazik.
Csak megkínáljuk egy pohár itallal.
(A halottat nyílt koporsóban behozzák, s az asztalra helyezik. Kísérete a háttérben marad. Lucifer ráköszönt.)
Igyál pajtás, holnap nekem, ma néked!
HIPPIA Talán inkább csókot kívánsz?
LUCIFER Öleld meg,
És lopd ki szájából az obulust*.
HIPPIA Ha tégedet csókollak, őt miért ne?
(A halottat megcsókolja. Péter apostol a kíséret közül kilép.)
PÉTER APOSTOL Megállj, a döghalált szívod magadba.
(Mindnyájan visszaborzadva, helyükön felemelkednek.)
MIND A döghalál – rettentő – félre innen.
PÉTER APOSTOL Te nyomorú faj! – gyáva nemzedék,
Míg a szerencse mosolyog feletted,
Mint napsugárban a légy, szemtelen,
Istent, erényt, gúnyolva taposó.
De hogyha a vész ajtódon kopog,
Ha Istennek hatalmas ujja érint,
Gyáván hunyász, rútul kétségb’eső.
Nem érzed-é, hogy az ég büntetése
Nehezkedik rád. Nézz csak, nézz körül,
A város pusztul, durva idegen nép
Tiporja el arany vetésidet,
Szétbomlik a rend, senki sem parancsol
S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás
Emelt fővel jár a békés lakok közt,
Utána a halvány gond, rémület
S égből, földről se részvét, sem segély.
Nem bírod, úgy-e, kéjek mámorával
Elandalítni azt a szózatot,
Mely a kebelnek mélyét felveri
S jobb cél felé hiába ösztönöz.
Kielégítést, úgyebár, nem érzesz,
Csak undort ébreszt szűdben a gyönyör,
S aggódva nézsz körűl, ajkad rebeg:
Hiába mind, a régi istenekben
Nincs már hited, kövekké dermedeztek.
Azt is felhoztam mentségül, hogy a régi világban talán sokkal könnyebb volt reformátusnak lenni, mint manapság. „Persze, amikor elvitték a prédikátorokat gályarabnak!” – mondott ellent nekem megint, és azonnal kifogta a szelet a vitorlámból. „Aztán később is hiába lettek ingatlanaik vagy földjeik a gyülekezeteknek, melyek fialtak, segítették a megélhetést, sajnos ezeket is elvették, államosították. Ez lett volna a könnyebbség? A mindenféle üldöztetésekről ne is beszéljünk. Szép volt a mentegetőzés, könnyű beállni mögé. De hadd kérdezzek én is: Fel tudna építeni ma egy gyülekezet önmagában Isten dicsőségére államsegélyek, támogatások nélkül egy templomot, ahogy a múltban erre számos példát láttunk? Én nem hiszem. A jelenben nagyon sok a kísértés. A világháló is folyamatosan szívja és bolondítja el az embereket, szépen kiürülnek a padsorok.” Némán hallgattam. Bizony, ha belegondolok, hogy pl. a győri Kossuth utcai templomot kb. 1 év alatt építették fel a hívek 1905-1906-ban, csendben kellett, hogy maradjak, mert erre most biztosan képtelenek lennénk.
Végezetül beszélgetőtársam újra visszatért a nyáj és a pásztor példájához, és egy újabb párhuzamot vont. „A pásztor felelőssége, hogy összetartsa a nyájat. Mindig volt zöldebb és még zöldebb legelő, könnyű szegény bárányoknak elcsábulni. Ki kell azt is mondani, hogy nyáj nélkül nincs pásztor, a pásztor ugyanis a nyájból él.” „De mi van akkor, ha a nyáj nem tudja eltartani a pásztorát, mert mondjuk olyan kicsi?” – szúrtam közbe a kérdést. Nem maradtam válasz nélkül: „Akkor bizony már nem igazi nyájról van szó, az már csak hobby, egy kis háztáji. De a viccet félretéve, időlegesen lehet és kell is segíteni, hogy egy kis közösség talpra álljon, de az időlegességen van a hangsúly, mert állandó karó mellett csak lágyszárúakat lehet nevelni. A nulla teljesítmény állandósuló támogatása az életképtelenség előszobája, sőt rossz precedensként is szolgálhat másoknak is. Engem folyamatosan az foglalkoztat, hogy mit tudunk mondani az Úrnak, amikor megkérdezi, hogyan őriztük meg a nyáját, hol a szaporulat, mikor most még annyi sincs, mint amennyi nemrég még volt. Mit mondunk, ha az Úr megkérdezi, hogy talán nem adott-e elég napfényt, vagy esője nem öntözte-e kellően a legelőt, esetleg nem nőtt-e a fű? Mit tudunk erre mondani? De, Uram, csak hát…”
Beszélgetésünk óta sokszor feljönnek bennem ezek a gondolatok. Úgy látom, hogy nemcsak a lelkészeknek, hanem mindannyiunknak felelőssége van abban, hogy beszélgetőtársam címben is idézett mondása ne valósuljon meg, és ne „De, Uram, csak hát…” -tal kelljen válaszolni Istenünk kérdésére. Ugyanis mindnyájan egy hajóban utazunk, és ha majd partot érünk, Ő ezzel vár majd bennünket: “Te mivel és hogyan segítetted a megmaradást, a szaporulatot, mert hát sütött a nap, esett az eső, és a legelők is zöldelletek a kövér fűtől?”
