Edd, kekkő, háámom, kék, ot. Tudván, hogy az első év már beszédfelvevő szakasz, folyamatosan magyaráztunk is a gyermekünknek. Mégis megdöbbentő, amikor egyszer csak elkezded viszontlátni ezeket a szavakat. Öntöd-öntöd, elfogadod naponta, hogy ez a dolgod és ne várj rá visszacsatolást. Töltöd, mint egy feneketlen kútba. Aztán egyszer csak jön. Kicsírázik.
Amikor először kezdett színeket mondani, azt hittem valami másra gondol. Kavicsok között valamire azt mondani, hogy jijajija, kicsit kevés még ahhoz, hogy elhiggyem, hogy a fiam ismeri a színeket. Amikor otthon ez a kifejezés megismétlődik a lila játékra, fésűre mutatva, és kiegészül még a kékkel, pirossal meg barnával mindössze egy rövidke délután leforgása alatt, na az már bizonyító erejű. No meg meglepő.
Mint az is, amikor tegnap számolni kezdett velünk. Persze, szoktuk a gesztenyét, a kocsikat, a lépcsőket számolni, de ki gondolta, hogy ez nem csak falra hányt borsó. Persze, messze van még az, hogy számfogalom is kialakuljon, de ez egy fontos lépcső mégis.
Úgy emlékszem, zseniális angol tanárom egyszer azt mondta, hogy legalább hétszer kell hallanom, használnom egy-egy új kifejezést ahhoz, hogy az a hosszútávú memóriában elraktározódjon, azaz rutinos eszköz legyen a táramban. Ezek szerint mi is eleget mondtuk?
Amikor a magvető példázatát olvasom, nem mindig az köt le bevallom, hogy milyen föld vagyok én a magnak. Milyen fogadója vagyok az Isteni szónak. Legtöbbször leakadok már ott, hogy ez a szántóvető szórja. Akkor is, amikor értelmetlen, mert a másikban nincs ott a fogadóképesség. Amikor a másik alkalmatlan. Ilyenkor ellep a hála. Hála ezért a pazarló Istenért, aki szórja azt, ami az új életet teremheti. Hátha mégis. Hátha egyszer beéri. Hátha… Nem sajnálja, inkább adja, csak legyen meg az esélye a termésnek. Ő mindent ad, ami kellhet hozzá.
Mi emberek, akármibe fogunk, szeretünk abban visszajelzést kapni. Elkezdtem futni, na, kezdetben még egy órán is picit túlnyúlt sima 5 kilométer, egy félévvel később már elég rá 36 perc is. Elkezdtem főzni, kezdetben jó sokat elrontottam, de már magabiztosan tudok buggyantott tojást csinálni, vagy karamellt. Elkezdtem zongorázni tanulni, kezdetben még nagyon lassan, bizonytalanul és sok melléütéssel pötyögtem le egyszerű ujjgyakorlatokat, de lassan élvezhető tempójúvá válik a játékom, és egyre izgalmasabb, kellemesebb darabok azok, melyeket elő merek venni.
A hitünk táján azt hiszem küzdünk azzal, hogy nincs nagyon visszajelzés. Vagy legalábbis nem olyan szép felfelé ívelő görbe, mint azt sok más területen fejlődésként megtapasztaltuk. Van, hogy hetekig anélkül járunk templomba, hogy valami megérintene. Van, hogy sokáig olyan eseménytelen, kötelező-szagú a Bibliaolvasásunk. Van, hogy minden erő elszáll az imádságainkból. Van, amikor már elhagyott bűnök is vissza akarnak kúszni az életünkbe.
Amikor ilyen szakaszba érkezünk, annyira fontos tudni arról a pazarló Istenről, aki szór. Akkor is szór, amikor nem vagyok alkalmas. És nagyon fontos tudni a beszédfelvevő szakaszról. Vagy ha valaki nem fejlődéstannal akarja kifejezni, akkor a növény föld alatti növekedésével, amíg gyökeret ereszt és a csíra eléri a földfelszínt. Hihetetlenül fontos tudnunk azt, hogy nem csak akkor van fejlődés, amikor annak látványa van. Nem csak akkor hat az ige, amikor mellé nagy „aha-élmény” társul. Nem csak akkor kedves Isten előtt egy ima, amikor olyan „jól szólt”. A fejlődésnek vannak láthatatlan, meg lassabb, meg eldugott szakaszai, amik nem kevésbé fontosak abban, hogy eljöjjön a termés ideje.
Isten türelmes, kegyelmes, szórja az ő javait. Fontos, hogy te is türelmes és kegyelmes legyél magadhoz, és ne ess kétségbe akkor, amikor épp nem látványos, élményekkel teli a hited megélése. Ne add fel azért, mert épp nem élsz meg növekedést. Csalóka emberileg belátható, mérhető eredményeket várni. Bíztasd magadat Pál szavaival, amit a Filippibeliekhez írt:
„meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi Krisztus Jézus napjára.” (Fil 1, 6)