Gyönyörű napsütéssel köszöntött be a november. A lehullott faleveleken úgy csillogtak az éjszakai esőből itt maradt vízcseppek, mint gyémántok az aranyúton. Énekesmadarak hancúroztak trillázva, csicseregve, a még mindig zöldellő orgonabokrokon. Mintha bukfencet akart volna vetni az utca a nagy boldogságtól!
-Mi ez? – kérdeztem magamban, ahogy hunyorogva megálltam a nagy zsongás közepén.
Először arra gondoltam, hogy hát persze, ők nem tudnak a halálról meg a gyászról, sem Ukrajnáról vagy Gázáról. Aztán eszembe jutott a vadgalamb, amelyiknek a múlt héten elpusztult a párja. Ott gubbasztott mellette napokig a földön, ahogy addig a mogyorófa ágán szoktak együtt gubbasztani, ha már sötétedett.
Tudnak róla ők is. Ha Ukrajnáról és Gázáról nem is, de az elmúlásról, a veszteségről igen. Ott feszül egész kis életükben a szál, hogy bármelyik pillanatban prédájává válhatnak egy erősebbnek, vagy áldozatává bárminek. Fagynak, hőségnek, viharnak, betegségnek. Ott feszül bennük, de mégsem ez árasztja el a lényüket, hanem az életöröm! Amihez pont elég, hogy egy esős éjszaka után kisüssön a nap.
Másképp akarok gondolni a halálra! Nem az enyészetet, az elmúlást, a végtelen sötétséget akarom látni benne, hanem a születést! Azt akarom látni, amit Jézus mondott: hogy aki őbenne hisz, az nem hal meg soha! Azt akarom látni, amit a latornak mondott a kereszten: hogy még aznap vele lesz a Paradicsomban! – Hiszek neki. Ki másnak is hihetnék?
A Mamát, apai nagyanyámat, életem egyik legdrágább emberét, húsz évvel ezelőtt temettük. Ő már húsz éves odaát. Biztosan gyönyörű! Apám, aki öt hónapja halt meg, gondolom még kezdőnek számít. Ismerkedik a dolgokkal. El tudom képzelni az örömüket! Ott vannak mind! Annyi év után újból együtt a család!
Egyszer egy nagyon idős lelkésztársamat látogattam meg, combnyaktörés miatt feküdt kórházban. Nem volt túl jó bőrben, de a kedve …! Széles mosollyal az arcán, a plafon felé hadonászott a karjaival, mintha mutatni akarná.
-Hallod te is? – kérdezte. – Már csörömpölnek a tányérokkal odaát! Terítik az asztalt!
Ott volt benne a zsongás, mint ma reggel a madarak lármás jókedvében.
Akarom ezt a zsongást! Ezt a minden fájdalmat, minden félelmet felülíró életörömöt! Az élet igenlésének örömét. A halál felett aratott diadal örömét. Amit megszerzett nekünk a Fiú. És ami lehetővé teszi számunkra, hogy minden körülmények között emberei legyünk egymásnak, és ne farkasai. Ukrajna jut eszembe, és Gáza. Meg az erőszak, szerte a világon, és a zárt ajtók mögött.
-Lehet-e bármi, amiért érdemes egymással szembeszállni? Hiszen a miénk lehet a végtelen …
Csak kérdezem.
