Puha volt nagyanyám tollpaplana, és könnyű, mint a sóhaj. A busz kétszer járt be a városba, vagy háromszor. A kerékpár a kamraajtóhoz volt támasztva, nem mindig szóltam, ha elvittem. Nem ért még le a lábam a pedálig, de váz alatt is egész ügyesen tudtam hajtani. Az előszoba asztalán, egy szőttes terítőre mindig ki volt rakva valami ehető. Vackor, hullott alma, egy kosár szilva, de volt, hogy a széles metélt száradt rajta. Azt este ettük, mákkal vagy dióval. Sajt nemigen volt. Tejföl se gyakran. Hamar megromlott az ilyesmi a nyári melegben, aztán savanyúan már nem kellett senkinek. A kenyeret is olyan szőttesbe bugyolálta nagyanyám, mint amilyen az előszoba asztalon volt. Dédnagyanyám készítette őket, akárcsak az ágyruhákat. Azokba fehérrel, ezekbe pirossal hímezte bele a nevének kezdőbetűit. Kenyeret egy héten kétszer vettünk. Kettő, vagy három kilósat. Szinte érzem az illatát! Ha volt maradék, megpirítottuk a sparhelt szélén. Nyáron is azon, mert az volt. Nem vajjal ettük, hanem fokhagymával és sóval. Azt, ami megszáradt, lereszeltük morzsának, vagy megkapták a tyúkok. Húst egy héten egyszer ettünk. Hétközben főzelékek voltak ebédre. Kelkáposzta, paradicsomos káposzta, spenót, zöldbab, borsó, krumpli, – ami épp termett. Vacsorára tészta, vagy szalonna és kenyér. Persze hagymával. Szombaton vágott a nagyanyám egy-két fiatal kakast, az volt hétvégére. Az aprólékból leves cérnametélttel, a csontosából pörkölt nokedlivel, a melle és a combja pedig rántva került az asztalra, többnyire petrezselymes krumplival. Ebéd után a maradékot a kredenc alsó szekrényébe tettük a legyek elől, ahonnan hamar elfogyott, ahogy rájártunk. Ha visszagondolok, az életünk arról szólt, hogy terítve legyen az asztal, és vetve az ágy. Azért keltünk fel reggel, hogy mindez meglegyen, és attól teljesedtek ki a napjaink, hogy meglett. Volt az egészben valami lassú, ringató üresség, mint az álmok szövetében. És volt a pillanatoknak valami varázslatos végtelensége, amiről gyengéden leváltak az elmúlt dolgok, és amikre nem terhelődött rá a következők miatti aggodalom. Értettük, hogy mit jelent a mindennapi kenyér, és amikor imában kértük, hogy mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, arra gondoltunk, amit mondtunk. Nem a kényelemre, nem a nagyobb komfortra, nem valami luxusra, hanem a szükséges erőre a karjainkba, a veteményre hulló esőre, a kegyelemre, ami megóv a jégveréstől, arra, hogy gond nélkül megelljen a koca, hogy ne betegedjen meg a tehénke, vagy hogy megmaradjanak a napos csibék.
Ma nem tudom, ki mire gondol. Ma mintha inkább egy olyan világot akarna megteremteni az ember, amiben felszámolhatja azt a függőséget, hogy imában kelljen kérnie, amire szüksége van. Közben pedig lassan elpusztítja maga körül a világot, amit Isten teremtett. Ma valahogy mintha nem lenne se varázsa, se végtelensége a pillanatoknak: tátonganak rajtuk a múlt sebei, és pattanásig feszülnek a holnap félelmétől.
Anyukám közvetlenül a II. Világháború után született. Azokból a megpróbáltatásokból, amikre ő a gyerekkorából emlékszik, nekünk semmit nem kellett elszenvednünk. Ahhoz képest mi a jómód és a kényelem gyermekei vagyunk. Anyukám mégis gyakran mondja, hogy sajnál minket, hogy ilyen nehéz időkben élünk.
Arra gondolok, hogy nekünk viszont nem szabad sajnálni magunkat, hanem ide kell élnünk, ezekbe a nehéz időkbe azt, amit magunkkal hoztunk, és amit odafentről kaptunk. Mi vagyunk azok, akiket még betakart nagyanyáink puha és sóhajkönnyű tollpaplana, akik még végtelennek hittük az utakat a váz alatt hajtva a biciklit, akik még időtlennek éltük meg a napokat a maguk egyszerű lebegésében, és akiknek az Úr napját hozta el a vasárnap reggeli harangszó. Dolgunk van itt. Ki kell tartanunk. Imában. Szeretetben.
