1953. november 25-én a magyar és angol labdarúgó válogatott játszott. Az eredmény ismert. 6:3
De előtte a pártvezetés, különösen Rákosi Mátyás, nagyon haragudott a szövetségi kapitányra, Sebes Gusztávra. Ő volt az, aki ezt a mérkőzést tető alá hozta. Rákosi Mátyás nem akarta ezt a meccset, és szó volt arról is, hogy nem engedik ki a válogatottat, mert félt, hogy veszítenek. Akkor pedig a magyar kommunista, szocialista elv és gondolat veszít az imperialista, kapitalista világgal szemben.
A nyertes meccs után a munka érdemrendet, munka vörös zászló érdemrendet, a szocialista munkáért érdemrendet osztották ki.
De könyörgöm, ez egy focimeccs volt. Rátenyerelt rendesen a félelem, bizonytalanság, a jövőtlenség, értéktelenség, jellegtelenség, jellemtelenség. Minden nyomorúsága ebből fakadt. Egy elv, ami nem isteni, nem örök, csak ideigvaló, és mégis mennyire meghatározta a döntéshozókat. Féltek mindentől, amit nem értettek, hogy miért, mi célból működik.
A sikeres focicsapatot végül nem oszlatták fel, megnyerte a visszavágót is, és azt mondják, hogy alapjaiban változtatta meg az akkori magyar foci a nemzetközi futballjáték fejlődésének irányát.
Miért is írok erről? Egy sikeres formációt nem szabad feloszlatni félelmek és rárakódott elvárások miatt.
Itt van ez a MET (Magyar Evangéliumi Testvérközösség) budapesti hajléktalanokat ellátó iskolájának, óvodájának ügye. Nem tisztem, és nem foglalok állást a hivatalos szervek és a közösség vezetőjének ügyében. Pro és kontra vannak érvek, ellenérvek, ki miben sáros, ki mit csinál jól, rosszul, ki mennyire tiszta, fekete, hófehér. Legendák mindig születnek.
Ami ebben a történetben izgat, az a gyerekek, a családjaik és az őket oktató pedagógusok sorsa.
Mert kik ezek a gyerekek? Csupa többszörösen hátrányos helyzetű gyerek. Hajléktalan szülőktől, vagy „nomád” körülmények közül. Óvodások, iskolások és 16 év felettiek, akiknek ez az utolsó esélye, hogy általános iskolai végzettsége legyen. Sokan agresszív környezetből, abuzált gyermekként érkeznek. Sokan itt kapnak tiszta ruhát és itt mentesítik őket a tetvektől. Nekik ez az intézményes ellátás az utolsó mentsvár. Közösség, biztos pont, ahol várják őket. Étel, tisztálkodási lehetőség és elkötelezett pedagógusok. Nekik nincs más és több.
Itt vannak ezek az elkötelezett pedagógusok. Nem lázadók, kormánypárti vagy kormányellenes erők. Tudásukat, szakmaiságukat beállították lelkiismeretük szerinti szolgálatba. Ők ezeket a gyermekeket akarják megmenteni. Tudják, hogy nem lesznek sikeresek minden esetben. A 250-300 gyerekből azért jó párat meg tudnak fogni és új útra tudnak állítani. Az autistákról ne is beszéljünk. Ezek a pedagógusok tudnak valamit, valami olyat, amit más nem. Tudnak bánni és akarnak ilyen gyerekekkel, a hozott családi problémákkal megküzdeni. Ez egy elkötelezett, ha úgy tetszik sikeres csapat. Akik már játszottak 6:3-at a nyomorral, a reménytelenséggel, a bizonytalansággal szemben. Újból és újból harcoltak. Mi sem bizonyítja jobban, mint sokszor fizetés nélkül is vállalták tovább a hivatásukat.
Nagyjából nem értem, nem is érdekel, hogy miért sikerült ezt a csapatot, és ezeket a gyerekeket szétcsapni. Nem érdekelnek a hivatalos és lázadó, vagy underground magyarázatok. Ezt nem szabad megtenni pont a gyerekeknek és azoknak a családoknak az érdekében. Itt a vita és indok mindig a gyermekek jóléte körül forog, A gyermekek joga a tanuláshoz nem sérülhet. De ez csak egy zengzet. A valóság messze van. Mert pont a gyermekek és a pedagógusok sérülnek. Ott marad egy rakat problémahalmaz, amire senkinek nincs épkézláb ötlete és megvalósítható haditerve. De lesznek majd újabb drogosok, bűnözők, szexuális erőszakcselekmények, prostitúció. Nem egyszerűbb lenne inkább folytatni a munkát és menteni a menthetőt?
Arra gondolok naivan, hogy ne engedjék szétszéleszteni azokat, akik itt érdemben tudnak dolgozni és cselekedni. Mert ez a rászorulóknak sokat jelent, az életüket. Vegye át valamelyik gyermekjóléti szolgálat, vagy ökumenikus vagy felekezeti szeretetszolgálat. Tartsák egybe.
Mert hiába jelölnek ki a gyerekeknek új intézményeket. Hallottam, hogy nagyon messze van a megvalósíthatóságtól. Több órányi utazásra, más iskolákba, más városokba helyeznék el őket. De hát az a probléma, hogy itt is nehezen sikerült őket bevonni. Nem tudják megoldani az iskolába, óvodába való járást. Autista testvéreknek különböző, más helyen lévő intézményeket jelöltek ki. De hát az egybe is nehezen viszik el az egyet, nemhogy a kettőt két különböző helyre. Aki látott már autistát, netalán ismeri is egy kicsit a lélekrajzukat, hát nem fogadna a szétosztás utáni sikeres nevelésükre. Itt olyan szülőkről beszélünk, akik maguk is probléma részét képezik. Máskülönben nem lennének ebben a helyzetben a gyermekeikkel együtt. Ők nem tudnak gondoskodni.
Szeretettel ajánlom Salamon király történetét, ahol Istentől kapott bölcsessége kirajzolódott. Amikor a két asszony megy hozzá panaszra egy élő és egy holt kisfiú miatt. Az asszonyok közel laktak egymáshoz, és szinte egyidőben adtak életet egy egy kisfiúnak. Azonban az egyik ráfeküdt a kicsinyére és meghalt. Majd elvitte a halott kicsinyét és kicserélte a másik élő gyermekével. A másik csak ébredéskor jött rá, hogy nem a saját gyermeke van mellette és ez pedig halott. Mindkettő azt állítja, hogy övé az élő, és a másiké a halott. Ekkor Salamon, aki nem ismerte az igazságot, és nem is tudott emberi ésszel dönteni, olyan parancsot adott, hogy vágják ketté a gyermeket. Az egyik asszony azt mondta jó, rendben, ne legyen egyikünké sem. A másik, aki az anyja volt, azt mondta, inkább legyen az övé, csak ne öljétek meg. Salamon egyből tudta kié a gyerek, és kinél van jó helyen.
Most is valami nagyon jó és bölcs döntésre van szükség. Valami emberire, valami Isten szerintire.
(Kép: Giuseppe Cades Salamoni döntés – olajfestmény 18. sz.)