Mindennek rendelt ideje van, és aminek meg kell történnie, pont időben történik meg. Ezt a két végletet a születés és a halál eseményei kapcsán értettem meg.
Este már voltak előjelei, hogy alig pár óra és megszületik a lányunk, de még korai lett volna bemenni a kórházba. Éjszaka miután a légző gyakorlatokat és a labdázást is meguntam már, tapintatosan felébresztettem a férjemet, hogy itt az idő, menni kell. Az azóta is viccesen emlegetett válasz: „Nem lehetne még egy kicsit várni?” Persze nem lehetett.
Alig pár év telt el a szülést követően, és megint nagyon siettem a kórházba, mert reggel érkezett a hír, hogy a néni, akit évek óta lelkigondoztam és a szívemnek oly kedves, kórházba került. Haldoklik. Ott akartam lenni, el akartam köszönni, de elkéstem. Nekem nem adatott idő a búcsúra, az ő életében viszont pont időben történt minden. A veszteség fájdalma akkor elhomályosította ezt a felismerést, de pár hét múlva megérkezett. Amikor meg kellett érkeznie
Az ember hall vagy olvas bölcsnek hitt mondatokat, de igazán akkor lesz az övé, mikor a saját életében érinti meg azok tartalma. Nekünk, embereknek pedig paradox módon a mulandóság adja az egyik legnagyobb életfeladatot. Úgy élni, úgy nemzeni és szülni, úgy nevelni és tervezni, úgy dolgozni, hogy minden, ami és aki van, múlandó. Ebből viszont arra következtetni, hogy hiábavaló, nem érdemes. Megkeseredik tőle az ember és csak mérgezi magát és a környezetét is.
Milyen érdekes volna egy napig ezen a szűrőn keresztül figyelni a tetteinket, szavainkat és a világ történéseit! Megnézni, hogy mit teszünk, eszünk vagy iszunk, hogyan élünk, mennyire savanyodtunk be mindannyian csak azért, mert nem tudunk mit kezdeni azzal a tapasztalati ténnyel, hogy aminek van kezdete, vége is lesz. Ez a sokszor semmibe vett fizikai törvényszerűség mennyire sejtszinten hatja át a létezőt, de azokat is, amiket mi magunk hívunk létre. Gondolok itt egy kapcsolatra, sporteseményre, cégre, még gyülekezetre is. Mindennek megvan a maga életciklusa.
Míg vannak helyzetek, melyekből menekülünk, valójában nem tudunk lezárni és elengedni. Ma, amikor az elengedés szinte kulcsszava mindenféle terápiának, igazából azt sem tudjuk, mit mondjunk vagy tegyünk, hogy ne maradjon hiányérzetünk. Elhagynak a szavak egy haldokló mellett és az egyetlen, ami kattog bennünk a még egy perc kényszeres hajszolása. Még egy kis idő, mert valamit tenni vagy mondani kellene, de hogy az mi legyen…?
Nincsen ideális helyzet és megfelelő idő a végső búcsúra. Van, akinek nem adatik ágy, sem párna az élete végén. Sokan küszködve és egyedül lehelik ki lelküket. Annál is többen vannak, akiknek nincs részük személyes búcsúban.
De vannak a szótlanságban elmúlt szerelmek is. Elkóborolt és soha vissza nem tért gyermekek. Indoklás nélkül megszakított szerződés és munkaviszony. És olyan is van, hogy valami egyszer csak abbamarad és a lezárása az, hogy nincs lezárás.
Ami marad, a vágy, hogy mi, akik születésünktől fogva halálunkig kötődünk egymáshoz, ne múljunk el nyomtalanul. Ami marad, a hit és reménység Isten ígéretében, hogy mi, akik születésünktől fogva halálunkig kötődünk egymáshoz, nem múlunk el nyomtalanul az Ő szeretetében.