„A mise teljes bevételét ………..-re fordítjuk” hangzott egy esemény beharangozóján, miután a helyi plébános kifejtette, milyen fontos a búcsú, hiszen a lélek megtisztul általa.
A fülembe csengett a Tetzelnek tulajdonított rigmus: amint a pénz a perselyben csörren, a lélek a tűzből a mennybe röppen”. Bár nekem koppannal és toppannal rémlett, de ez lényegtelen.
A mise bevétele…. mielőtt azt gondolná valaki, hogy a rászorulóknak, covid árváknak, eladósodottak, külhoni magyar szervezetek, vagy az energia-élelmiszer válságban eladósodottak javára történik a „bevétel” ráfordítása, hanem egy olyan tér kiépítésére, mely esetleg annyiban lehet jótékony, hogy a helyi közösség identitását erősíti, ugyanakkor idegenforgalmi attrakció lehet, amitől akár később többen bevételt remélhetnek.
Talán már érzik az olvasók, hogy az egyébként maximálisan ökumenikus látásom meglehetősen elborult, és kikelt belőlem minden vastag nyakúság. Deja vu-m van. Csak nekem kísérteties, hogy 1517-ben is a búcsú és egy épületre való pénzgyűjtés voltak többek között az apropó, ami Luthert megindította az úton?
Háromféle kapcsolódásunkat érzem katolikus testvéreimmel.
Rengeteget tanulhatunk egymástól mi felekezetek. Ahogy van bőven mit építeni a sértettségektől terhes kapcsolaton. Nem véletlen, hogy zugban vagy vállaltan, egyre több protestáns tűnik fel lelkigyakorlatokon és zarándoklatokon. Ahogyan katolikus testvérek sok esetben hozzánk járnak az igehirdetés erejéért, vagy a mi kommentárjainkat, segédirodalmunkat olvassák. Sokszor tudunk szent irigységgel tekinteni arra, ami épp a másiknál jobban, hitelesebben, mélyebben működik. Ezekben párbeszédre jutni meggazdagító, és élvezetes, mert sok a közös, mégis egészséges az újdonság, kiismerendő aránya. Fontos az ökumené a közös céljaink és gondjaink szempontból is, az Isten országának hitelesebb képviseletéért. Ahogyan nem rég ökumenikus konferencián imádkoztunk a békéért és egymás felekezeteiért Pannonhalmán.
Aztán van, amit igyekszem érteni, de még sok kérdésem van, ilyenkor kérem a katolikus testvéreimet, hogy ezt próbálják nekem lefordítani. Ezek mondjuk az ezért-azért felajánlott misék. Mert ahogy értékelem, hogy ahogy a zsoltárszerzők minden szándékukkal és érzésükkel Istent keresték, ugyanakkor az istentisztelet az, amikor jó lenne, ha az idő egyhetedére átadnánk a gyeplőt és nem én ajánlanék fel akármit is vagy szándékolnék, hanem nyitnék arra, hogy a teremtőmnek, megváltásom eltervezőjének mi a szándéka. Közben nem tudom, ez mennyire dogmatika, mennyire pedig kultúra, szóhasználat és ízlés dolga. Mindenesetre, ha vannak is itt már kérdéses témák, még mindig párbeszéd részét képezhetik, legfeljebb megmaradnak a nem egyetértés szintjén.
És akkor van ez az elején elhangzó eset, amin egyszerűen kinyílt a protestáns bicska. Mert egyedül kegyelemből. És hogy bármilyen egyéb cél összemosódjon az üdvösség kérdésével, azt a mindenkori üdvösséget reménylők nevében szeretném visszautasítani. Persze hasonlóan pórias, ami mindennapi: hogy a villanyszámlát és a vakolást fizetjük a szent alkalmakon gyűlt adományokból, de hogy egy vállalkozókból álló civil csoport turisztikai céljaira folyjék azok adománya, akik oda zarándokolnak egy búcsúra… Nekem nincs azaz eszme, ami ezt igazolja.
Egy kedves tagja e kompániának még oda is jött, hogy más vallásúakat és hitetleneket is szeretettel látnak a zarándok csoportokban akik erre az alkalomra tartanak. Finoman mondtam, hogy köszönöm a protestánsok nevében a szíves invitálást, de hogy egy templombúcsúra a reformáció havában érzésem szerint kevesen lesznek kaphatóak.
Októberben, ami szinte már a mindenek hava – hiszen a látás-, a kiberbiztonság-, a rózsafüzér-, mentális egészség-, stb…. hónapja. Úgy hiszem akkor tudjuk a leginkább tisztelni a reformátori örökségünket, ha keressük úgy a közöset, ahogy a vitathatót és azt, ami túlmegy a határainkon.
Ahogy egészséges, ha keressük a közös célokat, és ahogy tudjuk egymást imádságban hordozni, talán nem baj, ha néha kinyílik a bicska is, jelezve, hogy ez itt az én medrem széle: az én Isten képem és istenismeretem jelenlegi határa, amin túlmenni – amíg jobbat nem tanulok – nem akarok. Bár ezek elválasztanak, nem kevésbé fontosak, mint az, ami összeköt. És nem, egyik a másikat nem írja felül, vagy lehetetleníti el. Szerintem a jó ökumenikus kapcsolatokhoz erre legalább olyan szükség van, mint arra, amiben közösen tudunk lelkesedni és bólogatni.
