A Dunántúli Református Lelkészegyesület vasárnap délutántól hétfő délig megtartotta őszi konferenciáját „Lelkészi hivatás és testi-lelki egészség” témájában. Így hangzana az egymondatos, rövid hír, de túl sokat nem mondana.
A vasárnapi istentiszteletek után kicsit megfáradt lelkészek érkeznek sorra a szárszói konferencia-telepre. Idősek, középkorúak, fiatalok. Vannak köztük „újak”, de többnyire összeszokott társaság, akik évtizedek vagy évek óta a DURLE találkozóin részt vesznek, az egyesületet életben tartják, kieszelik-kitalálják a konferenciák témáit, jönnek hűséggel.
És örömmel, mert ezek a találkozások soha nem puszta okosítások, hanem régi jó ismerősök és barátok másokat is örömmel befogadó együttlétei. Lazák, komolyak, derűsek, őszinték. Hatalmas nagy beszélgetések, együtt imádkozások, kiengedések alkalmai. Elméleti és nagyon is gyakorlati kérdések megtárgyalása, meghívott előadókkal, meg csak úgy egymás közt…
És előfordul ilyen is, hogy a téma önmagunk vagyunk.
Van az a példatörténet, amiben Joe, a fiatal favágó munkát keres. Egy cégnél fel akarják mérni a tudását és erejét, megkérik, hogy vágjon ki egy fát. Joe előkapja a fejszéjét és sitty-sutty, meg is van. Nagyszerű, fel van véve! Elkezdi a munkát, és eleinte remek a teljesítménye, de aztán egyre romlik, a végén már siralmas. A munkavezető odahívja magához elbeszélgetésre, hogy megtudja, mi az oka. Joe bizonygatja, hogy ő nagyon igyekszik, de egyre nehezebben megy a dolog. Erre a főnök megkérdezi: Mikor élesítetted meg utoljára a fejszédet? Hű… hát azt bizony elfelejtettem – döbben rá Joe.
Bugyuta a történet? Lehet. Mégis nagyon sokan járunk így. A segítő foglalkozásokra mind igaz, hogy a legfontosabb munkaeszközünk mi magunk vagyunk. A lelkipásztorkodás is ilyen, így vagyunk munkaeszközökként Isten kezében. És élesítene minket, gyógyítaná csorbultságainkat a mi Urunk, de ahhoz bizony mi magunk is kellenénk.
És élesnek nem csak az elménknek kell lennie, sokféle tudással felvértezve, hanem a lelkünknek és bizony a testünknek is erősnek és egészségesnek. Ez a mostani konferencia egyszerre volt egy nagyon tiszta, éles fényű tükör a lelkészség általános mentális és fizikai állapotára vonatkozóan, tudományos felmérésen és előadáson alapulva, és volt segítség az önmagunkkal való szembenézésben és megoldás keresésben.
Mesélhetnék sok mindent, hogy hogyan gyűjtöttük össze odagörnyedve színes filcekkel egy hatalmas papírra mindazt, amit nekünk a hivatásunk jelent, hogyan dolgoztunk saját elhívatásunk történetén egyénileg és hármas kiscsoportban beszélgetve és imádkozva, mi mindent megfogalmaztunk, elismertünk, önmagunknak is bevallottunk, végiggondoltunk.
Egyvalamit hozok most ide, amit az előadónk mondott az önkarbantartásról. A hitünk, istenkapcsolatunk megélésén és erősítésén túl lehet 5 olyan dolog, amire odafigyelhetünk, amikben akár egyetlen hónapra nézve önmagunknak változtatást fogadhatunk – és nagyon sokat jelenthet! Ezek pedig az alvás (legkésőbb fél tizenegy előtt aludni menni), a testmozgás (legalább egy óra séta minden nap), a táplálkozás (mennyiségi és minőségi változtatás, ha kell), a szabadban tartózkodás (szabad levegőn, napfényben) és a szigorúan a héten egy nap pihenés-kikapcsolódás.
Piti dolgoknak tűnhetnek, de ha valaki egy hónapra csak kettőt mindebből meg tud tartani, már sokat tett önmagáért, a hivatás-végzéséért és így másokért is.
És azt gondolom, hogy ez nemcsak lelkészeknek lehet hasznos és fontos! A mindennapok küzdelmeiben, a terhek hordozásában, a munkavégzésben és a másokért való felelősség vállalásban is mindenekelőtt mindannyian önmagunkért vagyunk felelősek! Szembenézni, felmérni, kimondani, bevallani, megtenni…
Szeresd felebarátodat, mint önmagadat – mondja Jézus. Mert van helyes, bölcs, felelős, bátor, önelfogadó és önkritikus, Isten szerinti, engedelmes önszeretet. Amit ugyancsak tanulni kell. És élni vele és belőle…
Önmagunkért felelősek
