Öntözzünk

Némi képzavarral élve: már a csapból is az folyik, hogy nincs víz. Borzalmas méreteket öltött az aszály.
Itt a Balatonnál is látjuk, hogy milyen alacsony a tó szintje – pedig ez az északi part. A Velencei tóról csak képriportokat, videókat látok, ott még tragikusabb a helyzet. És itt nem csak arról van szó, hogy nem lehet olyan jókat úszni, hanem mindennek komoly kihatásai vannak az idegenforgalomra is, amelyből a tavaink partján nagyon sokan élnek.
És ha már a gazdasági károkról és recesszióról szólunk, sokkal nagyobb veszteségeket él meg a mezőgazdaság, jellemzően az alföldi területeken. A szakemberek már arról beszélnek, hogy el kell gondolkodnunk, hogy mit termesszünk, az éghajlat változásait követve talán más, szárazságtűrőbb növényfajokra kellene átállni.
Hangot kapnak azok a mezőgazdászok és ökológusok is, akik szerint a vízmegőrzési politikánkon, módszereinken kell gyökeresen változtatnunk, ha túl akarjuk élni a közeljövő időjárását, mert ez nem lesz jobb. Egyre forróbb nyarak, egyre szárazabb esztendők következnek.
Ez világméretű probléma, és bár Magyarország eredetileg „víz-nagyhatalom”, rengeteg a termál és ásványvíz forrásunk, ez az aszályos tendencia nem csak a talajvíz eltűnésében, hanem a forrásaink kiapadásában is fenyeget minket.
Egyszerű polgárként, egy nagy füves udvarral és kis kerttel, közvetlenül csak annyit tapasztalunk, hogy a máskor még ilyenkor azért zöldellő fű aszott-sárga és ropog az ember lába alatt, ahogy jár rajta. A mélyebb gyökerű fák és bokrok még zöldek, de az idősebb gyümölcsfák már beadták a kulcsot.
Most lenyírtuk a gyepet, de nagyon sokáig vártunk vele. Először azért, mert a „nyírásmentes május”-t mi meghosszabbítottuk nyírásmentes júniusra és júliusra is. Meg aztán alig nőtt a fű, úgyhogy nagyon nem volt mit nyírni, csak furcsa, eddig nem látott réti virágok jöttek elő és nőttek derékmagasra. Így is, úgy is lehangoló volt azért.
Esténként azért öntözünk. De már – nálunk legalábbis – nem jár az öntözőberendezés, nem győznénk vízzel a gyepet. Fókuszálnunk kellett a kiskertre, mivel idén veteményes sincs, kapnak a virágok, a leanderek, muskátlik, kicsit a szeder, a lugas-szőlő – a menta, a citromfű és a rozmaring nem kér, na, ezek virulnak…
Ennyit, ezeket muszáj öntözni, rájuk koncentrálni, őket megmenteni, mert valahol ezek adják az udvar jellegét, hangulatát, az otthonunk önazonosságát. Velük még a sárgásbarnán ropogó „füvet” is el lehet viselni. Sőt, most valahogy még fontosabbak lettek ők kevesen. Mert mit tudok én tenni a katasztrofális aszállyal szemben? Sem mezőgazdasági, sem ökológiai szakember nem vagyok, sem döntéshozó.
De ez a szomorú helyzet is tud tanítani minket. És én most az egyházunkra gondolok. Arra az ugyancsak szomorú látleletre, melyet sokan kimondanak az egyházunkra, hogy kiszáradt, hogy megújulásra van szükség. Hogy milyen rossz a helyzet, az állapotunk.
Részt vettem konferenciákon, melyeket jószándékú és elkötelezett lelkésztársak szerveztek, közös tanakodásokon, hogy mit lehetne tenni. De megvallom, mezei lelkészként mi nem vagyunk igazán potensek a nagy szervezeti és működési változtatásokban – ahogy a legfelsőbb vezetésünk nagy döntéseiben sem vagyunk/voltunk, csak „élvezzük áldásait”…
Azt hiszem, hogy lelkészként és bármilyen gyülekezeti tagként annyit tudunk tenni, hogy öntözünk. Fókuszáltan a kiskertre. A saját közösségeinkre, melyek az önazonosságunkat adják. Amiket mi tudunk csak megmenteni – Krisztus könyörülő kegyelmében.
Egyházfenntartói járulékot fizetünk, hogy életben maradhasson a helyi gyülekezet. Elmegyünk vasárnaponként templomba, hogy életben maradhasson a hitéletünk és a közösségünk. Gyülekezeti napot szervezünk, hogy jobban megismerjük egymást és erősödhessen a kapcsolatunk és egymás hite által a mi hitünk. Szolgálatokat vállalunk, prédikálunk, tanítunk, takarítunk, kertet rendezünk, füvet nyírunk, liturgiában felolvasást vállalunk, sütit sütünk, honlapot szerkesztünk, … öntözünk, öntözünk, öntözünk… reménységben.
És növekedünk és termünk és életben maradunk. Sőt! Örökéletben. Ennyi és ez a mi dolgunk.