Fényes hét. A húsvét utáni napoknak a neve ez a keleti keresztényeknél. A halál sötétsége utáni öröm ideje, a Feltámadottnak és a hitben megragadott újjászületésünknek és feltámadásunknak az ünneplése. Ebben az időszakban, a húsvét utáni első, fehér-vasárnapon is az igehirdetések még mind a feltámadás-történeteket veszik sorra az evangéliumokból.
És közben – éppen ezeknek a történeteknek a szövetében – felsejlik újra és újra, hogy mégsem olyan felhőtlen és egyértelmű ez az öröm. Tele van emberi kétséggel, értetlenséggel, megtörtséggel. Hogy a gyászból való gyógyulás egy folyamat, és nem megy egy csettintésre.
A tanítványok kételkednek, nem hisznek az asszonyok tanúságának. Az emmausiak fel sem ismerik először Jézust! Tamás hitetlenkedik. Az apostolok visszamennek halászni…
Valahogy mintha még mindig köd ülne rajtuk, a lelkükön, nehezen hiszik el, nehezen rakják össze a puzzle darabkáit, nehezen értik meg az egészet. Még nem történt meg Pünkösd.
Hozzám ezért állnak annyira közel ezek a történetek. Mert annyira emberiek, és így éppen a maguk esendőségében olyan vigasztalóak. Mert Jézus ugyan a szemükre hányja hitetlenségüket, de közben valami végtelen türelemmel jelenik meg újra és újra, és magyarázza el és mutatja meg önmagát és a sebeit, és hogy mennyire ugyanaz de mégsem ugyanolyan már…
Hogy van helye és ideje az öröm mellett a kétségnek, a megrendülésnek, az átgondolásnak, hogy kell idő a bűnbánatra, megbocsátásra, gyógyulásra. Lehetséges, szabad, mert ezek a történetek mind Krisztus szeretetének védőburkában zajlanak le, az Ő jelenlétében, erőterében – még így a Szentlélek kitöltetésének előtte is.
Itt van Tamás. Ne légy hitetlen, hanem hívő! Juss el oda. Hogy én Uram és én Istenem! Ez egy út. Magadtól kell elindulni. Tamásnak is. Ő az, aki – mikor Jézus az elmenetéről beszél, s hogy tudják az utat – kétségbeesetten kérdez rá erre az útra. Ő az, aki – mikor Jézus életét kockára téve készül felmenni Jeruzsálembe, Bethániába, hogy a halott Lázár testvéreit meglátogassa – szenvedélyesen kiáltja, menjünk, haljunk meg vele mi is! Mélységesen érzékeny minderre.
Nem tudjuk, miért nincs ott először a többiekkel. Talán annyira csalódott, hogy megkeményedett belül, nem akar találkozni senkivel, egyedül gyászol. Lehet, hogy visszament a családjához, az ikertestvéréhez, a régi életéhez, akik még megmaradtak neki, és ott keres vigaszt, válaszokat a kérdéseire. Az is lehet, hogy az utcákat rója azon a húsvéti napon, ő ugyan nem bujkál, mint a többiek, zárt ajtók mögött, félelemben. Talán azt se bánná, ha őt is elfognák és megölnék.
Talán haragszik is Jézusra: miért hagyta ezt, miért halt meg? Vagy haragszik magára Istenre: miért engedte, hogy ez történjen? S talán haragszik önmagára is: miért futott el ő is a többiekkel együtt nagycsütörtök éjjelén? Nem tett meg mindent, amit lehetett volna… A szomorúság, önvád, bűntudat, csalódás, veszteség, aggodalom mind nagyon meg tudnak terhelni minket. Be tud zárni úgy, hogy nem tör át már rajta emberi szó, biztatás, vigasztalás.
Talán a többiek keresték meg a jó hírrel az élő Jézusról, talán magától ment vissza, nem tudni. De ott van újra. Azt gondolom, Tamás nem igazán hitetlen volt, hanem inkább megrendült hitű, bajba jutott hitű. Azt mondja: Nem hiszem! Hacsak nem… Ha én is látom, érzem, megtapasztalom! És ebben már küzd, és kimondja, szinte kiáltja, hogy mire is vágyik igazán. Az élő Jézussal találkozni!
Jézus pedig meghallja és meghallgatja ezt a kiáltást. Tamásért külön eljön újra, sebeit mutatja, önfeláldozó szeretete jeleit viszi oda neki. Ahogy azóta is, mi is erről ismerhetjük fel Őt. Irántunk való, önfeláldozó szeretetéről. Mert Ő megjelenik nekünk is. Meghallja, amikor kétségeinkben kiáltunk, mikor istenlátásunk meghomályosul, amikor csak az tűnik valóságosnak, ami e földi létben hat ránk, és sötét árnyékával fölénk magasul. Nekünk is mondja: Békesség neked!
Na és akkor megtörténik.
Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus: Én Uram és én Istenem!
Opálos szórt fény a húsvét utáni Világosság
