Az örökbefogadás világnapja van. Elsőre az jut eszembe, hogy mindannyian örökbefogadottak vagyunk. Ugyanannak az Atyának örökbefogadott gyermekei. Testvérek. Nem állok neki az etikai fejtegetésnek, hogy mennyire látszik ez rajtunk, mármint a testvérség, vagy akár az, hogy ki az Apukánk. Hol látszik, hol nem annyira. Látszódhatna jobban is.
Arrafelé indulnak a gondolataim, hogy ott belül, a szívünk mélyén hogyan érezzük magunkat ezzel kapcsolatban. Hogy biztonságban érezzük-e magunkat, ha arra gondolunk, hogy az Atya gyermekei vagyunk, vagy bennünket is ugyanúgy rágnak belülről az elmúlásnak, a létünk értelmetlenségének, a kiszolgáltatottságunknak a kétségei, mintha Atya nélkül „nőnénk fel”? Azt hiszem amúgy, hogy van összefüggés a kettő között. Hogy minél inkább biztonságban érzi magát valaki az Atyával való kapcsolatában, annál inkább elfogadó, empatikus, gyengéd tud lenni a testvéreivel. És tudom, legalábbis feltételezem, hogy nagyjából mindannyian átéljük a megkérdőjelezés pillanatait, vagy akár időszakait. Mint Dorina, a barátaim kamasz nagylánya.
Máté és Vera már nem terveztek több gyermeket, amikor Vera megtudta, hogy a gyerekkori barátnője abortuszra készül. Egy átgondolatlan együttlét egy munkahelyi buli után, ő nem akarja, hogy ez határozza meg innentől az életét pont akkor, amikor Sydneyben kapott állásajánlatot. Vera először Mátéval beszélt, aztán leültek hármasban is és megállapodtak. Miután végig járták a hivatalos utakat, várták a babát. Várták Dorinát. Dorina úgy nőtt fel velük, mint a másik két gyermekük, egy család voltak. A két iskolás fiú mellett nagy öröm volt számukra egy kislányt szeretni. Az örökbefogadás tényét természetesen kezelték, nem volt tabu, együtt éltek vele, olyan örömmel, szeretettel beszéltek róla, mint egy biológiailag is saját gyermek születéséről. Te vagy nekünk az egyik legszebb ajándékunk, Dorina! – mondták gyakran – A neved is azt jelenti, hogy Isten ajándéka vagy. Ilyenkor a kicsi lány egészen eltelt a szeretetükkel és még jobban belesimult az ölelésükbe. Azonban amikor a kicsi lány felnőtt, egyre több kérdés kezdte ki ezt az idilli állapotot. Ki vagyok egyáltalán? Kik a szüleim valójában? Miért nem kellettem nekik? Találkozni akarok velük! Nehéz időszak következett mindannyiuk életében. Nehéz évek, amik alatt annak a kérdésnek a megjelenése volt a legnehezebben viselhető, hogy tényleg hozzátok tartozom-e és tényleg szerettek- e engem. Könnyek, viták, nagy ölelések, bezárkózások, küzdelmek időszaka volt ez, ami végül megérlelt egy elhatározást. Sydneybe eljutni még repülővel is elég hosszadalmas. Ment az egész család. Egy ilyen utazásból nem maradhatnak ki a fiúk sem, hiszen ki tudja, eljutnak-e még az életben újból Ausztráliába. Felvettek hitelt. Majd visszafizetik. Mindent figyelembe véve a katari csatlakozást választották. Ivett Sydneyben várta őket a reptéren. Letörölt az arcáról néhány könnycseppet, aztán zavartan mondani kezdte, hogy ne haragudjatok, nekem ez annyira váratlanul jött most, persze sokszor eszembe jutott, gondoltam, hogy majd egyszer, amikor megyek haza, de ugye nem gond, ha most csak itt a reptéren ülünk be valahova, mert bevallom őszintén, a mostani párom nem is tudja és én sem tudom, hogy szeretném-e bonyolítani most ezzel az életünket… Dorina egy lépéssel előrébb lépett. Szia, én vagyok az. Dorinának hívnak. Te lettél volna az anyukám. Dorina valami megmagyarázhatatlan megkönnyebbülést érzett, mint aki végre fellélegezhet. Egy pillanat alatt lepattogtak róla az addig fojtogató kérdések. Ivett zavartan mosolygott és csak annyit mondott, hogy gondoltam, hogy te vagy az. Vera alig tudta türtőztetni az indulatait, szinte szédült, ahogy le-föl rohangászott a vérnyomása. A fiúk értetlenül figyeltek. Végül Máté oldotta meg a helyzetet. Köszönjük, Ivett, hogy kijöttél a reptérre, jó, hogy találkoztatok egymással, de tudod, mi több, mint egy napja úton vagyunk, jólesne megpihenni. Egy hétig maradunk, ha gondolod, hívj fel minket.
Fantasztikus hetet töltöttek Sydneyben. Ivett persze nem telefonált. Dorina azt mondta, hogy biztos volt benne, hogy nem fog. Persze szomorú volt. De ez a szomorúság már más volt. Már volt iránya. Lehetett tudni, hogy honnan jön és miért van. És oda lehetett vele menni azoknak az ölelésébe, akik választották őt és akarták őt.
Karácsonykor Dorina levelet kapott. Mehet Sydneybe, ha szeretne. Anya most egyedül van, szakított Alfonz bácsival. Sydney jó hely, van egy csomó lehetőség. Vera és Máté csendben hallgatták Dorinát, ahogy felolvassa Ivett sorait. Máté átfogta Vera vállát. Dorina letette az asztalra a levelet és rájuk nézett. Anya! Apa! Csak nem gondoljátok, hogy elmennék hozzá? Hosszan ölelték egymást ott hárman. Sírtak. Amikor kicsi voltam, ti választottatok engem, most én választalak titeket – mondta végül halkan Dorina.
Emiatt írtam le az egészet. Mert azt gondolom, hogy ha mi is lenézünk a magunk mélységeibe és meglátjuk, hogy mi minden ellenére lehetünk az Atya gyermekei, belőlünk is mélyebbről, nagyobb erővel, élettelibben szólal meg bennünk az a döntésünk, hogy az Atyát választjuk, aki választott már minket. És talán akár örökre el is némulnak a kétségeink. Sőt, talán még egymást is jobban tudjuk szeretni. Elfogadni. Hiszen Ő elfogadott. Örökbe.