Ovis korunktól kezdve ott lebeg folyamatosan a kérdés: mi leszel, ha nagy leszel? Majd a suliban folytatódik, amikor küzdünk reál vagy humán tárgyakkal. Vívjuk csatáinkat matekkal, irodalommal, nyelvekkel, tanárokkal és diákokkal. Legalább 25 éves korig küzd ezzel az ember, de a mamahotelnak „hála” még akár a 30-as évekig is kitolódhat annak a kérdése, hogy kik vagyunk, mi a családban, társadalomban elfoglalt pozíciónk. Az ember örül, ha ezt a kérdést hellyel-közzel meg tudja válaszolni, eljut valamiféle felnőtt önazonosságra, aztán elmegy templomba, meghallgatja Jézus szavát, amint azt mondja:
Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem! (Mt. 8;34.)
Na! Az öntudatból tökéletesen kiművelt ember fia és lánya rögtön felkapja a fejét erre a mondatra. Hogy mi van?! Mondjak nemet mindarra, amiért eddig küzdöttem, tagadjam meg magam? Azt, aki legbelül én vagyok és nem az, akinek mások elképzeltek? Legyen az tűzoltó, katona vagy vadakat terelő juhász. Hogy kérhet ilyet Jézus? Dobjak el 20-25 évet vagy esetleg mindent, mert ő kéri? Kicsoda ő, hogy ilyet mer mondani?
Egész felháborítónak tűnhet ez a kérés ugye akkor, ha ismeretlen az egyház, gyülekezet, Isten szeretete. De vajon Jézus tényleg azt kéri itt, hogy mondjunk nemet mindarra, akik vagyunk és ami nekünk örömet okoz? Valóban az van ebben a mondatban, hogy Isten elveszi tőlünk, amire mi azt mondjuk, jó nekünk? Nem erről van szó! De tény, hogy ha a teljességet választjuk, akkor az azt is jelenti, hogy azt nem választjuk, ami a teljességtől eltávolít.
Most gondolhatják páran, hogy ennél az életnél jobbat már el sem lehet képzelni. Jó, ha valaki meg tud elégedni, de a szomorú tapasztalat nem ez. Az ember még akkor is többet akar, amikor már elérte céljait. Még a nyelvtani kifejezésünk is erről árulkodik. Van jó, jobb legjobb. És ha valaki elérte a legjobbat, akkor keresi a leges legjobbat. Így működünk. Ezzel szembesülünk már az Ószövetség legelején. Egy olyan állapotban, amit paradicsominak, tökéletesnek teremtett Isten, az ember még ott is feltette a kérdést: Van ennél jobb, több? Mert ha igen, akarom. A fékezhetetlensége, olthatatlan birtoklási vágya és uralkodási kényszere a veszte. Mindegy, hogy éppen milyen évet írunk, a világ melyik részén élünk. Ez a fajta kapzsiság a pusztulásba visz minden időben.
Hogy éljünk, valóban azt a mohóságot kell megtagadnunk, ami a halálba vezet. És sajnos szó szerint a halálba vezet sokak élete az egy mértéktelensége miatt. Szépen csillog a gyémánt, de milyen áron? És ez csak egy a sok „páratlan értékkel” felruházott csecsebecse közül.
Az a Jézus, aki azt mondja, tagadja meg önmagát, aki őt követi, ugyanúgy megtagadja önmagát amikor azt mondja: „Uram! Kezedbe ajánlom lelkemet!” Kínlódik ő is? Igen, de abban van élete és feltámadása, hogy akihez mindvégig ragaszkodik: Isten. Mert ha Isten nincs, semmi nincs. Se boldogság, se öröm, se vigasztalás, se remény, se élet…
Világos és egyszerű útmutatást ad Jézus. Nem épp ezt várnánk, de ez az élet útja. Akkor találjuk meg igazi valónkat, létünk értelmét, ha képesek vagyunk elengedni a „minden” megszerzése iránti kapaszkodásunkat és hagyjuk, hogy az élet megtörténjen velünk és bennünk. Hagyjuk, hogy Isten vezessen. Ez egy másfajta kép magunkról. Nem a minden kell ember arca, hanem annak az embernek a tekintete, aki megelégszik azzal, ami van. Felismeri és tudja, hogy mire van szükség valójában az élethez, és nem összeharácsolt tárgyakban igyekszik örökkévalóságát munkálni, hanem képes önmagát korlátozva teret engedni Istennek, akinek van hatalma életet adni és elvenni.
Nem kell nekünk mindig mindent elrendezni, másokat ítélni és önjelölt diktátorokként rendet tenni egy tökéletlen és bukott világban. Az elfogadás, megbékélés és odaadás hatalmas szabadságot ad és megkönnyebbülést hoz a mindennapok küzdelmeiben. Ez egyszerre az öröklét és örömlét forrása. A teljes önátadás.