Gimnázium. Zsinóros egyenruha, bocskaihoz illőnek mondott, félelmetesen semmire sem alkalmas nyakkendő. Évi három holokauszt emléknap, ahol már a magyar himnusz és szózat mellett még a székely himnusszal is megspékelték az elvárásokat – két versszakkal. De hiába a diákokra kirótt kötelező, attól még bekövetkezett az a bizonyos december 5. Úgy érzem, a mutáló diákság kappanhangú csabakirályfizása nem hozta meg a valódi szolidaritást.
Közel hozzánk, a domb túloldalán állították fel nemrég a világ legnagyobb székelykapuját a helyi vállalkozók és magánszemélyek adományaiból. Már az elgondolkodtató, miért kell egy dunántúli falunak nagyobb székelynek lenni, mint az eredetieknek, de ezt hagyjuk… Olvasom, hogy a néprajzosok, népi művészeteket értők teljesen kiakadtak rajta: semmi köze semmihez, amit egyébként magyarnak, székelynek, vagy legalább autentikusnak mondunk, egy anakronisztikus giccs. Mennyivel jobb lett volna egy pajtaszínház, ahova el tudunk hívni külhoni társulatokat, kórusokat, formációkat és segíteni őket kis bevétellel. Sok pénz, nagy felhajtás, országos sajtó, csak rosszul. Hogy a dologhoz a „Jézus pártus herceg” opusz is hozzátapadt az átadó színpadi beszédeinek tanulsága szerint, az már csak hab a tortán.
Az egységünk és összetartozásunk túl kell, hogy érjen egy csöpögősre kitalált, kiadott kötelezőn vagy sámándobos giccsen. Ezek pont elsilányítják. Ezzel szemben micsoda ereje van annak, amikor egy-egy Csillagpont alkalmával együtt vagyunk anyaországiak és külhoniak, egymással imádkozva és dolgozva a legegyszerűbb természetességgel. Közös hitvallással, énekléssel. Örült a lelkem, amikor az autóbalesetben elhunyt lelkésztársunk családjának összegyűlt a segítség, és ha őt magát vissza nem is adhattuk, de a lakhatás biztonságát legalább össze tudtuk adni.
Nem hiszek a teátrális nagyjelentekben, imázsfilmekben. Ha az összetartozást erőltetni kell, meggyőzni róla, mint egy politikai kampányban, az baj. Hiszek abban, hogy mi itt vagyunk egymásnak. Nem nagy szavakkal, hanem együttműködéssel, és közbenjárással. Csodálva egymást a másik megküzdéseiért a maga helyén, és látva azt a testvért, akitől rengeteget tanulhatunk.