Puha volt nagyanyám tollpaplana és könnyű, mint a sóhaj. Betakarta a hajnalok hűvösében azt, aki fázott.
Szezonokra jöttek, ha éppen szabadultak a börtönből, vagy elkergette őket a férjük, vagy tudom is én, éppen miért, de egyszer csak ott voltak a lugas alatt. Ültek, szép körben. Mindig volt néhány purdé is, de zömében asszonyok. Csak elvétve egy-egy férfi. Voltak drótosok, kosárfonók és olyanok is, akiket talpasoknak hívtak, mert nem volt rajtuk cipő. Amikor megérkeztek, ott maradtak. Kaptak enni, kaptak egy kis pálinkát is, cigarettára valót, és akinek nem volt jobb, az megaludt a nyári konyhában. Cserébe segítettek ebben-abban. Már, amelyik. De olyan is volt, aki meglopta. Terménnyel vagy pénzzel. Az többet nem jött. Akik viszont maradtak, azok otthonra is találtak, amíg tovább nem álltak.
Emlékszem, nagyanyám úgy kínálta, etette őket, mintha csak dolga lett volna. Nekem, pesti lánynak is természetes volt, hogy ott vannak. Gyerekként is és később, amikor felnőttem, akkor is. Amikor megtanítottam nekik a himnuszukat beás nyelven, sírtak. Néztek rám, a messziről jött, iskolázott nőre, a borostyánszerűen csillogó szemükkel és rekedt, nikotinos hangjukon, könnyek között szólalt meg az ősi dallam. A legutolsó, aki megmaradt, többszörösen börtönviselt ember, még a fiammal is sütögetett együtt szalonnát. Aztán elment ő is a halandók útján. Senki se bántotta a nagyanyámat, hogy miért fogadja be őket, és benne se volt kérdés, hogy – hajdani jegyzőné létére- vajon normális-e, amit csinál. Még a rendőrök se dörömböltek soha az ajtón, hogy nála keressék, akit vinniük kell. Puha volt az a paplan és hatalmas. Elfért alatta mindenki, aki fázott.
Én magam, azt hiszem, valahol itt kezdtem emberséget tanulni. Elfogadni valakit úgy, ahogy van. És itt láthattam, hogy mi az az élő hit. A megélt hit. Egyszer se mondta Nagyanyám, hogy látod, kislányom – mert valamiért így hívott -, most azt tesszük, amit Jézus tanított nekünk. Csak tette.
