Este van. Már pizsamában fekszünk az ágyban. A félhomályban egy könyvvel a kezemben felé fordulok és felteszem a kockázatos kérdést:
– Te boldog vagy?
Zavartan néz rám. Ilyesmire már nem számított ma. Látom a tekintetén, hogy egy pillanatra úgy feszeng miatta, mintha vizsgakérdésre kellene válaszolnia. Mi a helyes válasz erre? Igazság, őszinteség, vagy egy gyors kegyes hazugság? Tudja, hogy nem is ez az igazi kérdés, amit be akarok hozni a beszélgetésbe. Ezer éve ismer. Késő van már. Holnap korán kell kelni. Én is tudom, de időnként mégis nekiszegezem a kérdést. Akarom hallani az éppen aktuális választ.
– Nem vagyok boldog.
Most én nézek zavartan. Meg is ijedek kicsit, bár hálás vagyok, hogy megtisztelt az őszinteségével. Nem erre a válaszra számítottam, mert az ember sokszor nem azt mondja, ami őszintén megfogalmazódik benne, hanem a szavai valóságát ahhoz igazítja, amit szerinte a másik ember hallani szeretne. Eljátsszuk a gondolatolvasó szerepét. Mintha már megtörtént szituációk elevenednének meg újra. „Ő ezt mondta, azért, hogy én azt válaszoljam, így hát kimondom.” Akarom hinni, hogy ez még mindig inkább féltő szeretetből fakad, mint szándékos manipulációból, vagy olcsó marketing fogásból, bár tisztában vagyok a naivitásom mértékével is.
De tudom, hogy mi jól vagyunk, és ő is tudja. A válasza őszinteségétől nem kell sem magát, sem engem féltenie. Felnőttünk a hosszú évek alatt, és a bizalom dörzspapírja elég jól egymáshoz csiszolt bennünket. Mindketten szeretetből és szabad elhatározásunkból vagyunk benne ebben a házasságban. Nem függünk egymáson vagy egymástól a kelleténél jobban sem érzelmileg se fizikálisan, sem pedig egzisztenciálisan. Jól vagyunk és ő mégsem boldog. Mit rontottam el? Rögtön ezerfelé cikáznak bennem az önostorozó gondolatok. Hajlamos vagyok magamat hibáztatni elsőként, ha valami elromlik. Egyfajta elferdült teljesítménykényszer vagy bizonyítási vágy van bennem, ami azt sugallja, hogy én olyan klassz vagyok, hogy nem csak a csillagokat tudom lehozni neki, de még a boldogság virágát is én dédelgetem az életében. Lépten nyomon bekúszik a hiúság az életünkbe. Legnehezebb bilincsünk, amit mindannyian hordunk, az elvárás és a teljesítménykényszer. Ismerem magam, tudom, hogy ez a valóságban kettőnk között nem így működik, ez csak az én képzelgésem, mégis egyre jobban nyomaszt, hogy mi romlott el.
– Miért nem vagy boldog?
– Mert akkor is el kell mennem dolgozni, ha nem akarok, vagy túl fáradt vagyok hozzá. Te boldog vagy?
– Igen, de ez így nem teljesen igaz. Én sem vagyok állandóan boldog. Bizonyos részeit tekintve az életnek az vagyok, de, ha a nagy egészt nézem, néha arra eszmélek, hogy több bennem a szorongás.
Megnyugvás volt végül ezt így hallani, kimondani, és ennek tövében elmélázni. Egy darabig szótlanul néztük egymást, mert megérkeztünk az alapkérdéshez, ami nem is csak egy kérdés, hanem inkább világnézet, ami onnan indul, hogy mit nevezünk boldogságnak, majd abban csúcsosodik ki, hogy miénk-e ez a boldogság? Komoly bátorság és őszinteség kell ezt hangosan kimondani.
Egy olyan összetett struktúra számomra a boldogság, ami a hagymát idézi. Vannak rétegei, melyektől sírok, máskor meg majd kicsattanok az egészségtől és az örömtől. Van, hogy rettenetesen éget, máskor meg gyógyulást hoz, a legnagyobb gyönyört. Sohasem vegytiszta állapot, de mégis az alapot képezi. Törötten egész, mint mi vagyunk Isten kegyelmében.
Boldog vagy?
