A modern világnézet szerint a gyermeket az önmegvalósításban bátorító, igényeit az érdekeivel egyenlővé tevő, ellenben a jogokat a kötelességek fölé helyező mentalitás a feltétele az egészséges gyermeköntudat fejlődésének, ami a jövő nemzedékének, tehát magának a jövőnek a támpillére. Jól hangzik, de miközben a világban egymásra licitálva jelennek meg a fiatalokat így támogató törekvések, az érintett generáció egyre inkább elutasítja ezt a világot, és egy kreált, virtuális világba keveredik.
A gyermek- és felnőttlét határán lenni sohasem volt könnyű. Van benne valami fontos, valami előremutató. Tele van kérdésekkel, kizárólagosnak vélt válaszokkal, kételyekkel, kereséssel, kinyilatkoztatásokkal, mindezek mellett van benne dac, lázadás, gond, gondtalanság és ezer más érzés. Szóval nehéz, ellentmondásos, de csodás, romantikája van, nem véletlenül merengünk vissza-vissza abba az állapotba. És ez az az időszak, ami az identitásunk kialakulása szempontjából meghatározó, a határok feszegetésében, a generációk közötti nekifeszülésekben bujkáló „ki vagyok én?” kérdéssel. Erre a bizonytalan, a változás kényszerében ingadozó, az érzelmekkel nehezített korosztályra nyomasztjuk rá világunk jövőjének a terhét azzal, hogy a kezükbe adnánk a gyeplőt: lám itt a világ, csináljatok vele jobbat, úgyis a tiétek. Úgy gondolom, hogy ez nem az a fajta támogató attitűd, ami az idősebb generációtól elvárható lenne, inkább felelősséghárítás. A jövő valóban a fiataloké, de a jelen felelőssége a miénk, és ha elhárítjuk magunktól, akkor pont azt a jövőt vesszük el tőlük, ami megilletné őket.
Pár hete egy huszonéves előadó töltötte meg a sportarénát. A képek és a beszámolók alapján kiderült, hogy a tízezres tömegben együtt bulizott gyermek, tinédzser és felnőtt is. Mondhatnánk örömmel, hogy íme valami, ami átível végre a generációs szakadékon. Én mégis másnak a szimbólumát látom ebben: a generációs szerepek, felelősségek szakadékba dobását.
Baukó Attila, ismertebb nevén Azahriah – akinek a koncertjéről szó van – tehetsége a népszerűségében elvitathatatlan: zeneileg nem virtuóz, de rezonál a korosztálya hangulatára.
A magyar nyelvhez nem hasonlítható dialektusban előadott szerzeményeiben – miként azt a youtuber énjében is teszi – a fiatal lét elviselhetetlen könnyűségét vázolja epikus líraiságban. Mindenki volt tizenéves, ismerjük ezeket: útkeresés, hiányérzet, lehangoltság, nemtörődömség (a lesz##rom attitűd), trágár indulat stb. Egyszóval egy bizonytalan, megértetlen, megérthetetlen furcsa de édes kín. Vagyis, ahogy azt József Attila megfogalmazta, az előadónknak pénzt hoz fájdalmas éneke, bár őhozzá nem szegődik a gyalázat, ellenben az elismerés annál inkább. De nem ő a lényeg, hanem az a jelenség, amelyben a modernisták a fiatalok felé az ezekhez hasonló serdülő magatartásmintát állítják mintának.
A kamaszodás természetes velejárója a határok feszegetése, a lázadás. Bűn teljesen tiltani a lázadást, de ugyanúgy hiba a lázadás célját elvenni a feltétel nélküli támogatással. A lázadni vágyó elveszettnek érzi magát, a lázadás vágya nem szűnik meg, ezért keres magának más lázadni valót, egyre vadabbat, akár a valóság ellen is…
Megértem, magam is megéltem ezt a korszakot. Mégis, a mostani és az akkori lázadó énem is viszolyog attól, hogy popkulturális szinten, erkölcsi és ideológiai megkérdőjelezhetetlen etalon legyen a tinédzser világkép. Nem ez a dolga, nem ezért van, hanem azért, hogy ütközzön, hogy súrlódjon, morzsolódjon, alakuljon. A határok feszegetéséhez szükségesek a határok, amik között ezeket meg tudja tenni. Napjainkban azonban önmagukat mértékadónak előretoló körök teljesen kitágítják a határokat a támogatás örve alatt.
Vélek ebben felfedezni profit és politikai ideológiai haszonszerzést is: a látszólagos támogatással, az idolokat kihasználva a generáció kegyeinek megszerzése, annak irányítása, jó fogyasztóvá és szavazóvá alakítása.
Modern irányzatok támogatást színlelve teljesen elveszik a nevelés jogát szülőtől, családtól, iskolától, és olyan korosztályos idolok prototípusait állítják a helyükbe, amikkel könnyen befolyásolhatóak központilag. Azt a hamis illúziót keltik, hogy a tizenéves emóciók nem csak állomások az emberré levés útján, hanem maga a végeredmény. Az egyetlen igaz célnak tűzték ki az „önmegvalósítás” téveszméjét, ami nem hoz szabadságot a suhancoknak, csak szabadesést, zuhanást egy sötét verembe. Nem csoda, ha menekülnének, ha azoktól, akiktől az iránymutatást várnák, csak visszamutatnak rájuk…
A napokban egy minnesotai alkormányzó, bizonyos Peggy Flanagan így nyilvánult meg: „amikor a gyerekeink elmondják nekünk, hogy kik ők, nekünk felnőtteknek az a dolgunk, hogy meghallgassuk őket és higgyünk nekik. Ezt jelenti jó szülőnek lenni.” Erre reagált a neves milliárdos Elon Musk: „Nem az, ha a felnőttek propagandával etetik őket. Ráadásul minden gyerek átesik egy identitásválságon, mielőtt személyisége/identitása kikristályosodik.” Milyen igaza van.
Hogy ez Amerika, és messze van tőlünk? Nos, miközben a magyar Azahriah után keresgettem az interneten, egy-két kattintás után szembejött velem ez a „távoli” világ. Bár a hazai idolok megnyilvánulásai is ijesztőek, de az, amit „csomagban” lehet velük kapni az algoritmusoknak hála, az elborzaszt. Milliós nézettségű fiatal előadók, bálványok, akik elvitatnak minden olyan alapvető értéket, ami az egészséges emberléthez nélkülözhetetlen. Hiába igyekszünk az intézményesített rendszerben védeni a gyermekeket, ha a popkultúra irányított megmondói a legbelső szféráikban vették át a teret.
Nem véletlen, hogy a modern, haladó eszmék képviselői mindent megtesznek a hagyományos, keresztyén család eltörléséért. Ahol a gyermeket Isten ajándékának tekintik, ott az önmegvalósítás helyett az Istennek való önátadásban kiteljesedő életet tartják mintának. Mert csak így válik az ember azzá, akinek Isten teremtette: boldoggá.