A passzív dohányzás fogalmát mindannyian ismerjük: valaki rágyújt mellettünk és mi, bár nem dohányzunk, kénytelenek vagyunk belélegezni a füstöt. Ezen jelenség egészségkárosító hatásairól széles körben beszélünk, sőt, törvények és szabályozások is védik a nemdohányzókat. De mi a helyzet azokkal a szituációkkal, amikor nem füstöt, hanem más emberek beszélgetéseit, hangeffektjeit, közösségi média tartalmait vagyunk kénytelenek befogadni? Én ezt nevezném passzív telefonálásnak.
Nemrég egy orvosi rendelőben ülve szembesültem ezzel a jelenséggel. Egy férfi kihangosítva intézte telefonhívását: részletesen elmesélte a vizsgálat menetét, a diagnózist, majd az orvossal szembeni fenntartásait gúnyos megjegyzésekkel fűszerezte. Mire a hívás véget ért, a váróban ülők mindannyian pontosan ismertük politikai nézeteit, a napi teendőit és talán még a magánélete egy darabját is. Senki nem kérte ezt az „információáradatot”, mégis mindnyájan kénytelenek voltunk részesülni benne.
Egy másik alkalommal egy várakozó pörgette a közösségi média videóit. A különböző zenék, nevetések és hangeffektek megtöltötték a csendet, miközben a készülék tulajdonosa teljesen érzéketlennek bizonyult arra, hogy mindez mások számára zavaró lehet. Ő az unalmát próbálta elütni, a körülötte ülők viszont egyre feszültebben hallgatták a kéretlen tartalmakat.
A dohányzással ellentétben a telefonhasználatot még nem szabályozzák ilyen formában. De vajon indokolt volna-e? Hiszen miközben egyre több kutatás figyelmeztet a túlzott médiafogyasztás káros hatásaira – kisgyermekkortól az időskorig – társadalmunk mind jobban függővé válik a képernyőktől. Ez nem csupán a fiatalok problémája: ma már szinte minden korosztály megtapasztalja a digitális zaj hatásait.
A passzív telefonálás tehát nem fizikai, hanem mentális terhelés. Egy zajos váróterem, egy folyamatosan pittyegő értesítés vagy egy kéretlen videóhang ugyanúgy fokozhatja a szorongást, a feszültséget és csökkentheti a jó közérzetet, mint egy rossz szellőztetés, vagy a dohányfüst. A mentális egészség pedig épp olyan fontos, mint a fizikai.
Elképzelhető, hogy egyszer valóban lesznek telefonálásra kijelölt helyek a közintézményekben. Lehet, hogy a társadalom lassan felismeri: a közösségi terekben való tapintat nem a szabadság korlátozásáról szól, hanem arról, hogy tudatosan védjük egymás lelki jóllétét. Amíg azonban nincs szabályozás, rajtunk múlik, hogy mennyire vagyunk figyelmesek másokkal.
Talán a „passzív telefonálás” fogalma segíthet abban, hogy új szempontból gondoljunk a mindennapi szokásainkra. Nem biztos, hogy minden hívást azonnal fel kell venni. Nem feltétlenül kell hangosan pörgetnünk a videókat egy közös térben. Ezek apró döntések, de ha tudatosabban hoznánk meg őket, könnyebb, nyugodtabb lenne a közös életünk.