A mai világban nagyon sokszor elhangzik ez a párok szájából, hogy találkozásukkor már az első pillanatban működésbe lépett kettejük között a kémia. Az sem szokatlan, hogy nem sokkal később ugyanezek az emberek azt nyilatkozzák egybehangzóan, hogy már nem működik a kémia közöttük, és ezért külön is válnak. Érdekes gondolatnak tartom, hogy az emberek legszebb és legbensőségesebb kapcsolatát kémiai vegyületek egymásra gyakorolt hatásának nevezik. Ezek szerint a nagy szerelmet és az első csókot közönséges vegyjelekkel le lehet írni. A tudomány jelen állása szerint a szerelem első látásra nem egy „hűha” állapot, hanem csak egy endorfin nevű hormon tobzódása az agyunkban. A rózsaszín köd kialakulásáért öt hormon felelős, amit együttesen PEA drognak neveznek.
Ennek köszönhetően ver gyorsabban a szívünk, ezért lebegünk fél méterrel a föld felett, tágul ki a pupillánk, pirul ki az arcunk, izzadunk és nincs még étvágyunk sem. Ha nincs mellettünk a szerelmünk, elviselhetetlennek érezzük a hiányát, mintha elvonási tüneteink lennének. Nem véletlen történik mindez, mert a PEA hormon valójában kábítószer, hiszen ugyanazokon az idegpályákon halad, és ugyanoda jut el az agyban, ahova a drogok. Sőt mi több, ugyanolyan jó érzést vált ki, ezért vágyik rá annyira az ember, és minél többet kap belőle, a vágy, a még kell érzés csak annál erősebb lesz. Bármit képesek vagyunk feláldozni érte, mert semmi más nem fontos ilyenkor, csak a nagy Ő.
A PEA által kiváltott testi tünetek hosszú távon károsítják a szervezetet, ezért kb. másfél-két év után az agy maga állítja le a termelését. Ekkor eltűnik a rózsaszín köd, és kezdjük meglátni a másikat teljes valójában. És ami addig szép és kecses volt a másikban az visszataszítóvá, sőt irritálóvá változhat. Sokan ilyenkor úgy érzik, hogy becsapták őket, és persze mindig a másik a hibás, aki megvezette, sőt kihasználta védtelen állapotát, hiszen ő csak hinni akart és szeretni. Például az egykor olyan aranyos leves szürcsölés, mára már elviselhetetlen borzalmas szokásnak tűnik, amit nem lehet tolerálni. És csak rakódnak egymásra a hétköznapi súrlódások, melyek a kapcsolat megszűnéséhez vezetnek.
De létezik egy másik út is, amikor alábbhagy ugyan a mindent elborító tűz, de mégsem a leégett tarlón kell mezítláb toporognunk vigyázva a lábunkra, mert itt-ott még parázslik az üszök. A szerelmet felválthatja a szeretet, mely mélyebb és biztosabb alapokon nyugszik. Ez már nem lángol, de az együtt töltött idővel, minden érintéssel, beszélgetéssel növekszik, mélyül. Úgyis lehet mondani, hogy összecsiszolódik a pár. Egyre kevésbé az egyes ember egója számít, hanem a másik boldogsága és a mi válik lényegessé. Így lehet, hogy az 1+1 nem 2, hanem 1, azaz egy házaspár.
Nem véletlen, hogy régen az apák csak egy bizonyos idő után engedték meg, hogy a legyeskedő fiatalurak eljegyezzék a lányaikat, és a házasságig még így is minimum egy év jegyesség következett. Ma már látjuk ennek biokémiai hátterét, okát is, amiről őseink még nem tudtak semmit. Mégis ösztönösen érezték, hogy úgy működik jól a világ, hogy elegendő idő kell ahhoz, hogy jobban megismerjék a családba érkezőt.
A biokémia szerint az oxitocin felelős az összes társas kapcsolatunkért, legyen szó szülő-gyerek, testvérek közötti, baráti, kollegiális, vagy éppen szerelmesek közötti kapcsolatról. Minden jól eső fizikai érintés során ugyanis oxitocin szabadul fel. Például akkor is, amikor két barát egy focimeccsen összeölelkezik gólörömében, miközben észrevétlenül mélyül a barátságuk. Minden alkalom, amikor oxitocin termelődik a szervezetünkben, emlékeket ír az agyunkba. Ezeknek a mennyisége meghatározza a kötődés mélységét. Mindez egy ösztönös tanulási folyamat része. Amikor az édesanya végre karjaiban tarthatja megszületett gyermekét, a kicsit szoptatja, simogatja, öleli, ringatja, el is felejti a vajúdás, a szülés összes fájdalmát. Közben az anyában és a gyerekben is minden érintés tulajdonképpen kötődési hormonokat termel, ami szorosabbá teszi a köztük lévő kapcsolatot.
Azonban hiába szeretnénk mindent megmagyarázni, a kémia nyelvére lefordítani, ennél sokkal több rétege van az emberi kapcsolatoknak, mert a szerelmet és a szeretetet nem lehet stimuláló vegyszerekkel fenntartani. Ahhoz, hogy a nagy szerelem ne csak szalmalángnyi, hirtelen fellángolás legyen, mindenképpen kell az Isten áldása, és nem utolsó sorban a felek alázata is, hogy készek legyenek ezt megérteni és befogadni. Az én drága feleségem ezt úgy szokta mondani, hogy a házaspár valójában egy test és egy lélek. Természetesen én egyet is értek ezzel, mint a többi megállapításával is, (tudom, hogy olvassa!!!) de néha mégsem egyszerű ezt megélni, főleg elszenvedni. A rébuszok helyett inkább egy saját példát hozok. Hitvesem tudja rólam, hogy kedvelem a komolyzenét, meg is lepett ezért egy koncertjeggyel karácsonyra pár évvel ezelőtt. Nyáron lett volna az előadás, de addigra kitört a koronavírus és a pandémia miatt elmaradt az előadás. Két évvel később újra próbálkozott, megint kaptam tőle egy koncertjegyet ajándékba. De sajátos árukapcsolásként influenza is társult hozzá, melyet az iskolából hozott haza. Ez aztán engem az ágyban marasztalt, így aztán ő az egyik barátnőjével ment el a koncertre Az idei karácsony sem múlhatott el koncertjegy nélkül, az előadás ezúttal márciusra volt meghirdetve. Én már február közepén megkaptam a menetrend szerinti influenza fertőzést, ami engem rendesen meg is viselt, de úgy tűnt, hogy rá nem volt különösebb hatással. Átlagában nézve csak egy kis köhögésre és orrfolyásra jött volna ki az egész, melyből így az én részem két hét komoly betegség volt. De messze volt még a koncert időpontja. Azonban a feleségem immunrendszere sem bizonyult kikezdhetetlen gránittömbnek, mert márciusban már nála is komolyabb tünetek jelentkeztek. Én már javában felgyógyulóban voltam, de „nagy szerencsémre” ő ezt a fertőzéshullámot is megosztotta velem. A koncert időpontjában együtt köhögtünk és prüszköltünk, így helyette inkább kúráltuk magunkat. Azért persze igyekeztünk még a lázmérést is vidáman felfelfogni, versenyeztünk, hogy ki „nyeri meg” a napi láz-párbajt. Bár az ember kínjában kevésbé tud viccelődni, ennek ellenére a nehézségek közepette is meg lehet keresni és meg is lehet találni a jót. Együtt voltunk, noszogattuk egymást, kínunkban nevettünk. De az Úr akarata érvényesült most is, és ez így van rendjén.
A dolgokat sokféleképpen fel lehet fogni. Lehet nekiugrani a másiknak és hibáztatni őt, de ez a jövőre nézve legtöbbször csak a rossz folyamatok megindítására alkalmas. Tanuljuk meg elfogadni a másikat minden ember voltából fakadó tökéletlenségével együtt, hiszen nekünk is van hibánk bőven. Érdemes megállni egy pillanatra és magunkban felsorolni, hogy hány és milyen rossz tulajdonságunk is van. Aki hibátlannak hiszi magát, azt igazából csak sajnálni lehet, mert valójában nem ismeri még saját magát sem. Pedig saját gyarlóságaink megismerése teszi lehetővé, hogy elfogadjuk Isten kegyelmét, önmagunkat és a társunkat is.
Hiszem, hogy semmi sem a véletlen műve, két ember egymásra találása és egymás melletti kitartása is sokkal több, mint puszta kémia.
