Ünnepeinknek sokszor kísérő jelensége – a látványosságok, szimbólumok mellett – a hang. Jellegzetes énekek, karácsonyiak, húsvétiak, szüreti dalok, meg mondókák, locsolóversek, ilyesmik. De a leghangosabb, legzajosabb ünnepünk kétségkívül az óév-újév váltása. Tűzijáték tekintetében talán alatta marad augusztusi államalapítási ünneplésünknek, de szilveszterkor sokkal többen vesznek részt személyesen is a zajkeltésben, durrogó petárdákkal, sivító kis röppentyűkkel. A régebben szintén ilyenkor előkerülő színes papírtrombiták ugyan mintha eltűntek volna…
Pedig az idei utolsó éjszakán éppen ezek jutottak eszembe. És az, hogy ez a trombitafújás az egyetlen, ami összeköt minket, mai szilveszterezőket Jézus korabeli újév-ünneplésével. A kürtök, a sófár fújásával.
A természetesen ószövetségi gyökerű zsidó naptárban több „újév” is van, legfőképpen kettő.
Niszán hónappal kezdik megnevezni a hónapokat, számolni az ünnepeket. Ez a Peszach tavaszi ünnepe, a bibliai újév, az Egyiptomból való szabadulásra emlékezés alkalma, az „Isten népének, a zsidó nemzetnek a születésnapja” – a mi húsvétunk.
De az igazi, zsinagógai újév a hetedik, őszi Tisri hónappal kezdődik. Ez az úgynevezett Rós Hasáná, vagyis az év feje, kezdete. Ez a zsidó időszámítás kezdete is, a „világ születésnapja”, ünnepe annak, hogy az Örökkévaló megteremtette a mindenséget és benne az embert. Örömteli, kétnapos ünnep ez, mikor édes kerek kenyereket sütnek, mézbe mártott almával kínálják és jókívánságokkal köszöntik egymást az emberek.
A hozzá kapcsolt ószövetségi történet pedig – melyet fel is olvasnak a zsinagógákban – Izsák (majdnem) feláldozásának története. A helyette feláldozott kos emlékére kosszarvakból készült kürtöket fújnak, a sófárokat. Százszor szólalnak meg a sófárok az ünnep alatt, és hangjuk arra hivatott, a hangos vidámság közepette, hogy elérje, megállítsa és megszólítsa az embereket.
Merthogy ez az örömünnep ugyanakkor tíz nagyon is komoly napnak a kezdetét jelzi. Tíz napos bűnbánat, önvizsgálat, az Úr előtti elcsendesedés ideje követi, mialatt át lehet mindenkinek gondolnia az életét, tetteit, szavait Isten Igéjének a mérlegén. Mert a körkörösen előre haladó, teremtett időnek – ahogy kezdete volt – úgy egyszer vége is lesz, és jön az ítélet.
Nem tudom, egészen pontosan miért petárdázik, durrogtat és tülköl szilveszter napján a mai ember olyan nagyon lelkesen. Nyilván vannak hagyománybeli és persze főleg lélektani okai is. Rossz szellemek elűzése féle-fajta mágia is ez kicsit, meg amolyan túlharsogása is a mindennapok gondjainak – mint miden mulatozás.
A Jézus ünnepelte újév is hangos volt, kürtök zengtek egész nap, és az a hang is a mindennapok tevékenységeiből, sürgés-forgásából, taposómalmából hívott ki, de nem fékevesztett önfeledtségre. Hanem éppenséggel öntudatra, önlátásra, Isten szerinti önreflexióra ébresztgetett.
Talán értelmes-érdemes és jótékony dolog lenne az esztendő első hetét nekünk is ebben eltölteni. Lassan elcsendesedik minden hangoskodás, elhallgatnak az ünnepek zajai, dalai-zenéi, de jó ajándék lehet most egy kis januári csend… Őelőtte.