Nézem, ahogy a fiatal özvegy, a kétgyermekes anya kiáll az elé a százezer ember elé, akik eljöttek a Glendale-i stadionba. Ők most egy kicsit mind Charlie Kirk. Mintha megszázezerszereződött volna az egy. Ott áll velük szemben. Annyi erő van benne! Meghat, ahogy beszél. Könnybe lábad a szemem. Igen, így van, így kell ezt! – mondom magamban. Egy pillanatra megakad a figyelmem egy éles közelin, furának érzem a műszempillát meg az erős sminket, de gyorsan leoltom magam: ne akadjak már fent a részleteken, más kultúra, más elvárások stb. Jó hallani, amit mond! Azta! Minden ujján van egy vagyont érő gyűrű! Jaj, hogy lehetek ilyen?! Megbocsát a férje gyilkosának Jézusért és mert a férje is ezt tette volna! Nem mondhatott volna ennél erőteljesebb üzenetet! Hogy juthat az eszembe az America’s Got Talent, amikor a könnyeit törli?! Százezer ember tapsol felállva! Tovább fogja vezetni őket! Az erőszakra nem az erőszak a válasz. – Valami megmagyarázhatatlan ellentmondás érzés feszül mégis. Bennem? Vagy ott? Mindenesetre érzem. Meg valami szekunder szégyent is, ahogyan magához öleli az Elnököt. Nem is tudom, miért érzem ezt. Egyszerűbb lenne nem érezni.
Eszembe jut a kisfiú a vasárnapi istentiszteletről. Jelentkezett, miközben Simon mágusról beszéltem, majd kérdezett. Átszelte a vékony kis gyerekhang a termet: „Mit csinált rosszul a Simon mágus?” Egyszerű, érthető választ kellett adnom. Hogy biztosan sikerült-e, nem tudom. Valami olyasmit mondtam, hogy ő maga akarta kézben tartani, irányítani azt, amit csak Isten tarthat kézben és csak Isten irányíthat. – Nem is tudom, miért jut eszembe most ez. Talán a kis terem egyszerűsége, a gyülekezeti tagok mosolya vagy a gyermeki tisztaság és nyitottság juttatta eszembe. Meg az, hogy a lelkem mélyén nem hiszek a megaképződményekben. Ez persze lehet, hogy csak rólam szól, és nincs semmi jelentősége.
Még egyszer meghallgatom a beszédet. Ugyanazokat érzem. Aranyköntösös Igazság odasimulva a hatalomhoz. Én egy másik köntösre emlékszem. Arra sorsot vetettek.