Nagy baj történt. Egy élet úgy ment el, hogy esélye sem volt még megszületni sem. Nem érezhette meg a nap melegét, nem pirosíthatta ki az arcát a csikorgós fagy. Nem szagolhatta meg a májusi orgonák illatát. Nem futhatott a többi gyerekkel a labda után. És soha nem mondhatta ki, hogy anya vagy apa. Két ember kapcsolatából nőtt volna ki a jövő új hajtása, de ez a hajtás idejekorán elhalt, visszahívta a Teremtő. Kereshetjük az okokat, mondhatunk magyarázatként ezt is azt is, de teljes bizonyosságot nem fogunk kapni. A nagy egésznek mi csak egy icipici szeletét látjuk és sokszor azt is rosszul. A két ember most úgy áll, mint az a fa, melyet villám hasított ketté. A nő és a férfi emészti magát, pergetik a múlt képeit, hogy vajon mit ronthattak el. Aztán felteszik maguknak azokat a kérdéseket, amikre még soha senki nem tudott válaszolni: Mi lett volna, ha ezt vagy azt teszem? Hogy lehetne visszafordítani az időt és meg nem történtté tenni az egészet? Sajnos az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, mert az életünk nagy homokórájában lepergő szemek mindig csak lefelé esnek, a jegyük retúr irányban nem érvényes.
A történések azonban olyanok, mint az érmék, melyeknek bizony két oldaluk van. Az eseményeket is meg lehet közelíteni negatív irányultsággal: micsoda tragédia történt, micsoda kár, és lehet sorolni a veszteségeink végtelen listájának újabb és újabb tételeit, mert mindig lesz újabb és újabb, amit még hozzá kell írni. Ráadásul lehet hibáztatni önmagunkat, de akár másokat is. Nem hiszem, hogy ez a megközelítés gyógyír lenne egy lüktető, nyílt sebre. Tudom, hogy nem könnyű, és az emberi erőt, tudatot meghaladja, hogy egy tragédiában pozitívumot keressünk. Ha belegondolunk, a várva várt gyermek megszülethetett volna betegen is, ami erőfeletti áldozatvállalással járt volna a szülők részéről. Sajnos a rideg tények vizsgálatakor ez az opció is felmerült. Éppen ezért az egyetlen kiút a „majdnem szülőknek” a helyzet elfogadása, mert az élet megy tovább, és az önmarcangolás csak a téboly felé vezető kikövezett út lenne. Megmásíthatatlan tény, hogy a baba elment, de szerencsére nem rántotta magával a halálba az édesanyát. A férfi és a nő pedig még fiatal, és reménykedhetnek még gyermekáldásban. Most nekik csak egy lehetőségük van, és az nem más, mint hogy elfogadják ezt a fájdalmas isteni döntést. Hiába fellebbeznének, küzdenének, kepesztenének, hiszen csak gyenge és erőtelen emberek ők is. Az Úr magához szólította ezt az élet kezdeményt, mert még nem jött el a neki rendelt idő, és ez megváltoztathatatlan tény.
A feleségemmel is beszélgettünk az esetről. Ő nő és lelkész lévén sokkal több ilyen történettel találkozott már. Ő is a pozitív hozzáállás híve. Volt egy évfolyamtársa, aki már vagy 7- 8 hónapos terhes volt, és mint utóbb kiderült, a baba meghalt benne, aki elvitte magával az anyukáját is a halálba, pedig az anya az élettel szerette volna megajándékozni őt. Egy másik ismerősünk is kanosszát járt, neki meg is kellett szülnie az élettelen utódot, könnyek között, kissé tébolyultan. De férjével nem adták fel az álmot, és a rendelt időben mégiscsak megadatott neki az anyaság öröme.
Egy barátommal beszélgettem. Először ő mesélt arról, hogy szeretteinek, neki is műtéttel és betegeskedéssel kellett szembenézni. Aztán én mondtam el, hogy nálunk mi történt a családban. Megemlítettem a friss esetet is beszélgetésünk során. Erre ő elmondta, hogy sajnos az ő testvérénél is történt hasonlóan tragikus esemény, mégpedig a terhesség 3. hónapjában vesztették el a babájukat. Nagyon megrendültek, mindenkit porig sújtott a baba elvesztése. A testvére eszmélt gyorsabban, érezte és látta, hogy párja most sokkal mélyebben van, mint eddig valaha is volt. Nagy szüksége volt egy extra adag szeretetre és nem utolsó sorban megerősítésre. Hiszen már 9 éve voltak együtt, és ez a kis élet lett volna az összetartozásuk jele és pecsétje. És most ez nincs meg. Az igazi férfi átérzi, hogy a nő, akit szeret, mit él át, és képes időben cselekedni. Barátom testvéröccse gyorsan lépett. Előhúzott a zsebéből egy karikagyűrűt és feltette a nagy kérdést gyászoló élete párjának: „Akarsz-e a feleségem lenni?” A hölgy ugyan még nem tudott felkelni a betegágyból, de legszívesebben a nyakába ugrott volna. Ez a gyűrű újra megerősítette a kapcsolatukat, és a villám által szétrepesztett fa elkezdett gyógyulni. Rövidesen megtörtént az esküvő is, és azóta már ők is boldog szülők.
Mindezt azért is írtam le tanulságképpen, mert biztos vannak most is, akik nagyon el vannak keseredve. Érdemes felnézni mindig, még akkor is, amikor a terhek súlya inkább csak lefelé nyomja az embert. Mi emberek sokszor csak azt látjuk, hogy megint beborult az ég és rettenetesen komor, már-már elemésztő sötétség van. Pedig a felhőfoszlányok között utat törnek maguknak a Nap fénysugarai. Isten nem hagy magunkra bennünket, ő a rosszból is tud jót kihozni. Aki már utazott repülőgépen, az tapasztalta, hogy a felhők felett mindig kék az ég. Hasonlóan állandó Isten szeretete és gondviselése is. Persze erről a nehézségek közepette könnyű megfeledkezni. Feleségem gyakran idézi sokat tapasztalt, nagy nehézségeken átment nagyanyja mondását, aki bölcsen készítette fel őt az életre: „Sose felejtsd el, drága unokám, nem tudni mellik rossz mirű’ jó.”
