Kezdjük egy kis barkochbával! Mi az? Egyházunk történetében eddig egyszer bújt szoknyába. 27 van belőle szétszórtan az országban. Most 11-et ismerek személyesen belőlük. Nekünk Dunántúlon 6 jutott. Ebből is egy kivételével mind friss és ropogós jelen helyzetében. Nos, mire gondoltam?
Ugye nem igényel nagy erőfeszítést senki részéről, hogy rávágja: az esperesi tisztségre. Elmúltak a választások, elcsitult a járvány is, egymás után iktatja be Kerületünk vezetése a megválasztott espereseket. De tudjuk-e, hogy ki is az esperes tulajdonképpen? Milyen is egy jó esperes? Nyilván sokan ismerik saját egyházmegyéjük eddigi vagy éppen frissen választott esperesét, talán még néhányat az esperesi karból.
Idézhetnék most alkotmányunkból, törvénykönyvből, hogy hogyan történik a választása, kiből lehet esperes, mi a feladata, felelőssége, stb. Akit érdekel, az ezeknek utánanézhet egyházunk honlapján. Én inkább saját tapasztalataimat, néhány meglátásomat szeretném megosztani a kedves olvasóval, ami az esperesi tisztet illeti.
Teológus korom óta a következő esperesek szolgálatáról van több-kevesebb közvetlen képem: Sáhó Andor,
Mátyás Lajos, Lentulai Attila, Tóth András és ifj. Márkus Mihály. Ők mind a Pápai Egyházmegyében végezték/végzik szolgálatukat.
Bandi bácsi családunk régi ismerőseként már anyukámat is tanította hittanra. Nagyon kedves ember volt, de rá igazán lelkészként, nem pedig esperesként emlékszem. Ő még a rendszerváltás előtt töltötte be ezt a tisztséget annak minden fényes és árnyas oldalával. Nem tisztem, és nem is témám, hogy erről az időszakról most itt bármilyen véleményt mondjak. Talán annyi jön elő esperességével kapcsolatban, hogy még teológiai tanulmányaim kezdetén, az első év végén ott volt Pesten a Teológia évzáróján, és odajött gratulálni az elért eredményhez. Mintha valami olyasmit mondott volna, hogy csak így tovább, örül, hogy az egyházmegyéjébe tartozom, kell a jó teológus és lelkészutánpótlás. Elraktároztam szavait. Jó, ha az esperes tud motiválni, dicsérni is.
Mátyás Lajos esperes urat, mint egyházkormányzót ismertem meg. Már teológus koromban is számon tartott, mint megyéjéből származót. Gyakran megtalált feladatokkal, akkor főként az ifjúsági munka területén. Sosem felejtem el a kaposvári lelkészszentelésnek azt a mozzanatát, amikor mi, felszentelendő lelkészek térdeltünk, és az esperesek pedig megáldottak bennünket. Ahogy jöttek sorban az esperesek, elém az akkori katonai esperes került, akinek szégyenszemre a nevét sem tudtam. Már készült volna megáldani, mikor Mátyás esperes úr egy elegáns fordulattal elé kanyarodott, valami olyasmit mondott a szolgatársának, hogy ő (mármint én) hozzám tartozik, és végül ő áldott meg a 2 Tim 1:14-gyel: „A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által.” Bennem maradt, hogy az esperes az egyházmegyéjében szolgáló lelkészeknek a pásztora, aki ragaszkodik a juhaihoz. A jó esperesnek személyes kapcsolata van lelkésztársaival.
Lentulai Attila esperes úrral már egész más volt a kapcsolat, mint a korábbi esperesekkel. Nemcsak azért, mert őt még „mezei” lelkészként ismertem meg, s így, mint szolgatársak tegező viszonyba kerültünk, hanem azért is, mert sokáig egy gyülekezetben – ha nem is ugyanabban a gyülekezeti részben – szolgáltunk, így gyakrabban is találkoztunk. Ez volt az az időszak, amikor kezdtem bevonódni az egyházmegyei szolgálatokba is. Kezdtem átlátni egyházmegyénket, s az évente rám zúdított adathalmaz, kimutatások és a számok mellé egyre inkább arcok, gyülekezeti helyzetek, képek kerültek. Kezdtem felfedezni, hogy mennyi mindennel, mennyi különböző helyzettel kell szembenézni egy esperesnek. Tetszett az a kedélyesség, ahogy Lentulai esperes úr kezelte olykor egyházmegyénk nyomorúságait, arról az anekdotakincsről nem is beszélve, amivel egy-egy kiránduláson vagy kötetlenebb együttlétkor elvarázsolt bennünket. Igazából minden tevékenységén átütött a mély egyházba való begyökerezettség és egyházszeretet, mely egy igazi esperes sajátja.
Tóth András személyében egykori, néhány évvel felettem járó teológustárs került az esperesi székbe, és úgy adta a választás, hogy főjegyzőként segíthettem szolgálatát. András egy nagyon kedves, csendes, jóindulatú ember volt mindig is, és nagy dolog, hogy esperesként is ilyen maradt. Talán többen hiányolták a határozottságát, de mellette láttam, hogy nagy ajándék az is, ha valaki a szögletességeket megpróbálja lekerekíteni, nehogy bárki is megsérüljön. De sokan nem látják, hogy mennyi precizitást igénylő háttérmunkára, papírmunkára is szükség van ahhoz, hogy egy egyházmegye működjön. A jó esperesnek kell ilyen precíziós vénával is rendelkeznie.
A napokban kerül sor ifj. Márkus Mihály esperes beiktatására a Pápai Egyházmegyében. Szintén egykori teológustársról, de talán hozzátehetem, hogy személyében egyben régi barátról is van szó. Ahogy a Kerület részéről azt láttam, hogy az elmúlt időszakban az egyházmegyék megerősítésén fáradoztak, hiszen ez az a szint, ahol a személyesség, a gyülekezetekre való rálátás még közvetlen és követhető, úgy Márkus esperes úr az elmúlt fél évben azon fáradozott, hogy közösségi döntések szülessenek megerősítve az egyházmegyei tanács szerepét. Következetesen igyekszik kimunkálni a nagyobb átláthatóságot az egyházmegye életének minden területén. Szívügye emellett a közösségek, gyülekezetek, beleértve az egyházmegyei lelkészi közösséget is, felrázása, megerősítése.
Talán sokan ismerik a történetet az öreg maffiózóról (ritka ebben a szakmában az idős kor megérése), aki halálos ágyán a következőt mondja a fiának: „Fiam, mindenre megtanítottalak a szakmában, ami kell a mindennapokhoz. De egy, talán a legfontosabb tanácsom, még hátra van. Ha sokáig akarsz élni, ne akarj a székbe ülni, te maradj meg mindig a szék mellett. Mert aki a székben ül, az állandó, potenciális célpont. Mindig jön valaki, aki a székére pályázik, és talán éppen a te segítségedet fogja kérni.”
Ezzel a kis történettel nem az elvtelenségre, a jó helyezkedésre, árulásra szeretnék rámutatni (főleg nem buzdítani!), csupán arra, hogy az esperesség is egy olyan szék, melybe ha valaki beleül, potenciális célponttá válik. Kritikák célpontjává, hiszen egy-egy döntés érdekeket sérthet, nem mindenkinek szimpatikus egy adott karakter, s még nem született meg az az ember, aki mindenkinek megfelelt volna. A mindenkori esperes vékony jégen táncol mint egyházi középvezető, hiszen mind alulról, a gyülekezetek és lelkészek részéről, mind pedig felülről, az Egyházkerület, az egyetemes egyház részéről megfogalmazódnak felé elvárások. És ezek az elvárások olykor ütköznek egymással. Sokszor olyan intézkedést várnak el tőle, melyre semmilyen törvényi felhatalmazása, eszköze, jogosítványa sincs. Nem is beszélve arról, hogy időnként meg kéne tanulnia osztódni is, hogy minden meghívásnak, kötelezettségnek eleget tudjon tenni. Egy olyan nagy egyházmegyében, mint például a miénk, ez kilométerek sokaságát is jelenti. Közben ugye neki is van családja! És neki is 24 órából áll a nap.
Sokféle esperes van. Az általam megidézett esperesek mindegyikének szolgálatában láttam értéket, követésre méltót. Ami közös bennük, hogy ez a szolgálat első renden mély hitet, sok imádságot és nagy teherbírást, de szorgalmat, krisztusi diplomáciai érzéket is igényel. Nem könnyű szolgálat az egyházkormányzás középszinten sem. Végig szem előtt kell tartani, hogy az egyház, a gyülekezetek nem a sajátunk, hanem az Úréi, előtte is el kell majd számolni az esperesnek. Egy-egy kiválasztott/megválasztott szolgatárs bekerül a székbe, de sokkal többen vagyunk, akik a széke mellett, a széke körül állunk. De ugye nem a példázatbéli maffiózók módjára, hanem imádságos szeretettel, segítőkészséggel, felismerve a közös ügy, a Krisztus ügyének fontosságát.
Szokták úgy fogalmazni, hogy minden gyülekezetnek olyan lelkésze van, amilyent megérdemel. (Isten nem csak a lelkész által formálja a gyülekezetet, hanem a gyülekezet által is formálódik a lelkész.) Igaz lehet ez az egyházmegyékre is. Minden egyházmegyének olyan esperese van, amilyent megérdemel. Ahhoz, hogy egyházmegyénkben jó esperes legyen, nekünk mindannyiunknak tenni kell a dolgunkat a tőlünk telő lehető legjobban, az Úr vezetése szerint. Mielőtt az esperes „szálkáit” hánytorgatnánk fel, saját „gerendáink” eltávolításán kellene ügyködnünk.
A szék mellett, a szék körül állva – ahova Isten és a közösség felismerése mindeddig kirendelte az esperest gondnoktársával egyetemben – ne feledjünk el hálát adni a korábbi szolgákért, és a mostaniakért. Ne csak áldást kérjünk az újakra a szép beiktatási ünnepségeken, hanem igyekezzünk imádságainkkal, talentumainknak megfelelő, hűséges, együttműködésre kész szolgálatainkkal a lehető legjobb esperesekké tenni Kerületünkben Gerecsei Zsolt, Hella Ferenc, Imre Bálint, ifj. Márkus Mihály, Szabadi István és Szabó János Róbert lelkésztestvéreinket. Tenni mindezt a Szentlélek vezetésével Isten dicsőségére, anyaszentegyházunk épülésére, és mindannyiunk javára.