Minden mulasztás egy-egy kihagyott építőelem az életünk szerkezetében.
Az a jó cselekedet, amit nem tettünk meg; az a lehetőség, amit elszalasztottunk; az a kötelezettség, amit nem vettünk tudomásul; az a szeretet, amit megvontunk a másiktól — mind-mind hiányként épül be az életünkbe.
Ott vannak a jelzések, amikre csak legyintettünk, a felismerések, amiknek nem adtunk teret, és az összes többi, amiket még hosszan sorolhatnánk. Függetlenül attól, hogy mi volt a mulasztás oka — lustaság, önbizalomhiány, bizalmatlanság, gyengeség, bátortalanság, harag vagy szándékos elhatárolódás — a hiány ott marad.
Mint tátongó lyukak, hiányzó téglák, pillérek, tetőcserepek, ajtók, ablakok — jelen vannak. És nemcsak a mi életünkben, hanem azokéban is, akik egy házban élnek velünk.
Aztán egy nagyobb viharnál kiderül, hogy az alap is ingatag. Hogy bizony ez nem az a kőszikla, amiről Jézus beszél.
Van egy régi gazdasági épületünk, amit vagy el kell bontani, vagy fel kell újítani. Nemcsak a fala repedt meg, de az egyik sarka – jó egy méter magasságig – le is omlott.
Mint kiderült, a leomlás oka az alap hiánya. A falrepedés oka pedig a leomlás. Szóval annak is az alap hiánya az oka.
Meglepődtem, amikor a szakember elmondta, mi a megoldás. Azt hittem, ezt már nem lehet helyrehozni. De lehet! Az alapot utólag is lehet pótolni. Egy beton „lesarkalás” a leomlott sarok alá, a föld szintjénél kicsit feljebb hozva, és már mehet is a visszaépítés. Sarokkő — utólag.
Miért épült alap nélkül?
„Hát, tetszik tudni, nemigen csináltak akkoriban az ilyeneknek alapot. Nem volt szokás.”
Mindegy is már, gondoltam, még jó, hogy lehet pótolni.
Elég nyomorúságos pillanat, amikor szembesülünk vele, hogy düledezik az életünk épülete.
Kérdés, hogy mit csinálunk ilyenkor?
Beglettelgetjük a repedéseket? Támasztéknak tolunk egy hokedlit a leomlott sarokfal alá? Elhelyezünk pár vödröt a padláson, ha esne? Odarajzszegelünk egy nylondarabot a hiányzó ablak helyére?
Vagy nekiállunk rendesen a felújításnak – az alappal kezdve?
Amikor a munkások ástak egy közel egy méter mély gödröt a beomlott sarokfal alá, és abba került a beton, csak álltam és néztem. Hozzá nem értőként elképedve figyeltem, hogy mi történik. Átmenetileg, ahelyett, hogy alátámasztották volna a falat, még egy gödröt is ástak alá. Szinte ijesztő volt. Ez magamtól biztosan nem jutott volna eszembe.
Magunktól, a kríziseink mélységeiben nem az jut eszünkbe, hogy még mélyebbre ássunk. Vigasztalódni vágyunk, gyógyulni, támaszt találni, segítséget kapni. Jók is mindezek, és ki is tartanak, egészen a következő viharig.
Október van, a reformáció hónapja. Szeretem az októbert. Ekkor születtem. És szeretem ezt a szót: reformáció. Különös és szép: visszaalakulás.
Visszaalakulás az eredetihez, az alaphoz, a sarokkőhöz — Krisztushoz.
Uram, mi hajlamosak vagyunk a legkisebb energiabefektetés elve szerint élni, és azzal hitegetni magunkat, hogy így is menni fog. Sokszor csak kozmetikázni akarunk, ahelyett, hogy új alapot építenénk.
Uram, Te vagy a mi életünk alapja, a Kőszikla, a Sarokkő. A többi csak homok.
Uram, kérlek, formálj bennünket!
A gondolkodásunkat és a szívünket.
Hogy ne érjük be Nálad kevesebbel!