Sérelmeink története helyett

Mi emberek, össze vagyunk kapcsolva, hatunk egymásra. Az ember társas lény, mondják a tudósok, közösségre van teremtve, mondják a teológusok. Hatunk egymásra, részt veszünk egymás életében, összefűződnek életek és generációk. Láncolatokként kapcsolódunk össze, egyénileg és közösségileg, de sajnos ennek legtöbbször a hátrányait éljük meg.
Ha például múltbéli tanárainkról beszélgetünk, sokkal nagyobb arányban kerülne elő diákéletünket megkeserítő tanítók, mint olyanok, akikkel harmonikus volt a viszony. Persze a másik oldalról is igaz ez, egy életre szóló hatást válthat ki az a tanuló, aki csak rombolni tudott. Kapcsolatok, sőt láncolatok közöttünk, sokszor közösségek között. Két család évtizedekre húzódó vitája, ami nem tud nyugvópontra jutni, már úgy nőnek fel a gyerekek, hogy az a másik társaság mennyire szörnyű. Katolikusok és reformátusok mérgezett viszonya a falun belül generációk óta, már nem is tudjuk miért, de megszoktuk és gáncsoljuk egymást néptáncegyesületben, a focicsapatban, az önkormányzatban is. És közben persze hatunk egymás életére, csak éppen rosszul, romboló módon.
Gyűlöletben pácolt bosszúvágy, lappangó méreg, visszakézből adott bosszú, kicsinyes hátráltatás. És a társas lény társként gonosz lény lesz, hátráltatva nem csak a másikat, de az együttes fejlődést, sőt saját magunkat is. Nagyon hosszú bosszúláncolataink vannak, utálatvonalak egyértelmű állomásokkal. Nagyon nagyra nyitva a képet is ugyanazt kapjuk, egymást kollektívan utáló népekkel, nemzetszomszédokkal.
Pedig lehet ezt másként. Hogy ne csak a sérelemtörténetünket jegyezzük fel, ne csak konfliktusok mentén lehessen a kapcsolataink útját megrajzolni. Erre találtam egy nagyon szép történetet, (ide kattintva elolvasható bővebben): egy ukrán asszony, Maria Bliscsik nyolcvan éve befogadott egy menekülő zsidó kislányt, Fanya Basst, akinek a falujában a nácik kétezerötszáz zsidót öltek meg. Neki sikerült megmenekülni és két évig vigyázott rá az ukrán asszony és családja. A két család azóta is tartotta a kapcsolatot, és most a háború fokozódásával a Bliscsik unokák segítséget kértek Sharon Bass-tól, Fanya unokájától. Ő pedig vízumot szerzett és megszervezte, hogy Izraelbe utazzanak. Generációk és családok hatása egymásra ez is, de másként. Összekapcsolódtak ők is, de nem a gyűlölet és nem a bosszú mentén. Irgalom és segítség, az élet megmentése.
Még tart a nagyböjt és talán jó lehetőség ez az időszak, hogy ne csak a sérelmeink és a harcaink mentén tudjuk felrajzolni eddigi életutunk térképét. Jó lenne felkutatni és felfedezni egy másik láncot, azt, hogy mikor ki segített, adott erőt, vigasztalt meg, karolt fel. Hogy milyen közösségek hatottak az enyéimre – csak éppen jól. Egy olyan Isten követőiként, aki az irgalmat és a bűnbocsánatot hirdeti, ez lenne a kötelességünk a fortyogó harag helyett. Az említett két családnak egy évszázadon belül valószínűleg kétszer is az életet és a jövőt jelentette az, hogy segíteni tudtak egymásnak. Ehhez az is kellett, hogy összekapcsolódott a sorsuk és számontartották egymást.
Tartsunk így is számadást, lépjünk ki a megszokott körökből. Aztán meg tanuljuk meg így figyelni a jelenben. Hogy kinek segíthetek, hogy ki segít. Hogy kivel kapcsol össze így minket az Isten. Mert megteszi, elég sokszor, csak mi nem figyelünk.