Gyülekezetünk presbitere írt az előbb, hogy megpróbál az iskolájából laptopot szerezni és/vagy tabletet. Mások ruhaméretért, cipőméretért zaklatnak. Megint más beszerelt egy használt, de működő felültöltős mosógépet. Édesapját elvesztette nagyon kedves gyülekezeti tagunk az édesapja új lapostévéjét hozza. Meg vagyok hatódva. A presbiterek mindegyike első szóra, igen, hát persze, gyorsan, azonnal. Szóval a felújított gyülekezeti házunk, otthonunk első lakói a háború elől menekülők. Nem így terveztük. De mintha az Úristen szándékosan rakná egymásra az építőköveit úgy, hogy mire odaérünk, mindennek a legnemesebb funkciója legyen. Mindennek értelmet ad. Néha nem azt, amilyen célt kitűztünk, hanem olyat, amit Ő gondolt ki.
Itt ülök és hálát adok. A kis életekért, akik együtt lehetnek apával, anyával. Nem két összetolt ágyon öten, hanem mindenkinek a saját kis kuckóján, két szobában. Hálát adok Istennek, hogy ami természetesnek tűnik, nem az. A béke, a békés hétköznapok, a tető a fejünk felett, a konyhai tűzhely, a mindennapi kenyér vagy sárgarépa, krumpli, bicikli, könyvek, könyvtár, bolt – minden, ami segíti az életünket, azok a mi kis naponta megújuló csodáink.
Egy közeli munkahely keresett meg, hogy tudnánk-e segíteni az egyik dolgozójuknak, mert utánautazott a családja, és sokan vannak így az addigi munkásszállóra. A munkahelyen érző szívű főnökök vannak. Kiderül, van gyerekük és családjuk.
Közben nagy a faluban a zsibongás. Már valaki kétszer fordult Tiszabecsre és a határra. Vitt is – a faluban gyűjtött adományokat. Hozott is – embereket. Két kicsi gyermek édesanyja, és megy a nagy útra. Ki tudja, mi mozgatja. Anya.
De a faluban már több család is van. Átutazó ukrán családok szállnak meg éjszakára, és ha a nyelv nem is közös, a testbeszéd és az emberség igen. Szavak nélkül is értik egymást. Egyik nagymama, a másik fiatal szülőpár, akinek otthon maradt a nagyija. Magyar családok, akik talán itt várják ki a bizonytalanság végét, hogy hazamenjenek. Ha lesz még hová haza.
Mindenkinek van démona. Ki az orosz fegyverektől, ki ukrán nacionalistáktól, akiknek fegyvert osztottak és részegen randalíroznak. Most kezdik érteni egymást, mikor közös a sorsuk. Idegenben, kiszolgáltatva, anyaként, apaként, szárnyaszegett madárként.
Mesélik a határt, amin alig lehet átjutni. Legalábbis a katonakorú férfiaknak. Mert ugye már kihirdették a hadiállapotot, és a katonakorú köteles védeni a hazáját. Szakadnak széjjel. Család védelme, a haza védelme, a falu, vagy idős szülők védelme. Elmesélésük szerint az ukrán határőrök pont olyan korruptak, vagy jobban, mint a legnyugodtabb, legszebb napsütéses vasárnap délután békeidőben. Hallomásból, vagy személyes tapasztalatból tudják? Százezer forint, és mehetnek át a férfiak is.
De mesélnek azokról, akik a fronttól húsz kilométerre rekedtek. Ismerősök telefonálnak. Nem tudnak elindulni sem. Nincs benzin. Nem elég. Nem jutnak el Kárpátaljáig sem. Az utakon ellenőrző pontok. Lemennek a pincébe és várnak, reménykednek, hogy nem vág be egy robbanószerkezet. Kidugják a fehér zászlót. Nem kértek fegyvert sem. Bár nem hazafias, de nincs esélye itt a szervezetlen családoknak. Csak megölethetik magukat.
Akik menekülnek, inkább csendesek. A világpolitika zajong. Az újságírók, az önkéntes politikai szakértők, a szózsonglőrök hergelnek, hogy kinek van igaza. Közben az élet minden területén büntetik az oroszokat. Az ukránokat tovább hergelik. A háttérből a nagyhatalmak suttognak, hogy segítünk, de úgy, hogy mégsem. Fegyvert kaptok, de békét nem, megegyezést nem.
A háború első áldozata az igazság volt. De szerintem meg sem élte ezt a háborút. De azóta mindenki sáros, aki nem vágyja a végét. Hagyjuk már, menjünk haza. Menjünk vissza az időben arra a legutolsó pontra, ahol még elkerülhető ez a végzetes dühkitörés. Nem én mondom ezt, hanem mindenki, aki menekülni kényszerült, aki meghalni megy a torkolattűzbe, vagy a drónok célpontjává válik.
Persze a kibiceknek semmi és senki sem drága. Könnyű messziről kiabálni az ukránoknak, hogy utolsó vérig. Majd kékre és sárgára festjük fénnyel és fekete kerettel az ikonikus épületeket. Majd így emlékezünk rátok. Könnyű az oroszokat vádolni minden rosszal, hiszen ők kezdték a háborút, és ők a gonosz megtestesülése. Nagyot is kacagnánk, ha nem sejtenénk, hogy milyen geopolitikai játszmák részesei a harcoló felek, és micsoda brutalitása van az ördögi stratégiáknak.
Ó, hogy megvakultak a népek. Ó, hogy megvakultunk mi is.
Most, ha belenézünk a menekült családok megtört szemébe, zavart, szégyenérzettel szinte ők kérnek bocsánatot, hogy itt vannak és problémát okoznak. Pedig valaha éltek és dolgoztak. El tudták látni magukat. Nem voltak ilyen tehetetlenek.
Holnap a mi szemünkbe néznek. Mi kérünk bocsánatot, hogy menekültek vagyunk. Holnapután, mikor mind egymás szemébe néztünk tehetetlenül, akkor már csak a Krisztus szemei maradnak, aki imádkozik értünk. Bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek.
Hálás vagyok minden jó indulatért és szóért, mert az igazi vitézség ma a helyén mondott jó szavakhoz és tettekhez kellenek.
(Fotó a PIXABY oldalról)