Ha költő ír a dicsőségről, akkor vitézséget, erkölcsi nagyságot, erényt ért alatta.
„Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?” – kérdezi Vörösmarty Mihály a Zalán futása című eposzában. Mintha meg lehetne élni a régi dicsőségből. Az utolsó szamuráj című filmben két harcos, egy amerikai tiszt és egy japán nagyúr együtt álmodozik a régmúlt halálos, veszélyes csatáiról, annak dicsőségéről és a maguk számára választott dicső halálról.
A közéletben a szónokok pátosszal adnak hálát a hősöknek, akik megküzdöttek a bajokkal, veszélyekkel, árvízzel, ellenséggel, tűzzel, viharral. Dicsőség a hősöknek. Doberdó, Don-kanyar, Corvin-köz, vagy a dunai és tiszai árvíz.
A politika gyártja a maga feliratait. „Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga” – Almásfüzitő, Timföldgyár felirata. Vagy egyéb politikum a Ratkó-korszakból: „Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség”
Egy ország, egy város büszke szülöttére, mely öregbítette hírnevét. Dicsőséget szerzett alkotásával vagy tetteivel. Nevezetesség lett. Néha szobrot, emlékszobát, galériát kap. De lehet ilyen egy termék, élőlény, vagy növény is. Jó szőlő, marha.
Megjelenik a vallásban, vagy vallásos tárgyú művészeti képeken. Gloria. Ez pont azt jelenti, hogy dicsőség. A képeken a szentek feje felett megjelenik a glória, a kerek dicsfény.
Azonban ezek mulandó dolgok.
„Nagynak lenni dicső! Nagy költőnek, mint Goethe, Dante, Homeros!
És csöppet se dicső, de nékem kedvesebb: a nagyság álmából kibújni,
valamennyi dicsőség fogadja ásításomat. Természetes emberi méret
vonz engem, nem a nagy ragyogás, a szörnyű talapzat.
Létrehozni a velem született s a szerzett képességtől telhető
legjobbat, ha cipőt szegelek, ha fát ültetek, ha verset írok:
ennyit kívánok önmagamtól. Munkámat használni lehessen,
ne szájtátva csodálni.
Nem akarok óriás hulla lenni, melyen tízezer évig araszolva majszol
megannyi puhány kandiság (mit izélt, hol?) és kathedra-hű hódolat;
se példakép, mellyel az új kezdeményeket dermeszti meg
a múltba mutató zsandárkodás; se fennkölt szobor a sarkon,
melyről csurog a vidám verebek kritikája
nem is őróla – mit bánják, kifene volt? – hanem az életről, kinek szobra nincsen.
Minden nagyság: kicsiség is. Mert van még naqyobb, vagy ha nincs: lehet.
De most elképzelek egy fehér elefántot – áll képzeletem benső terében
és nézegetem – mekkora? Most az asztalra vetítem: mint porcelán szobrocska figyel;
most ablakon át a hegyre vetítem: a világot beborítja.
Állandó mérete nincs – nála se kisebb, se nagyobb nincs –
tehetem mogyoróhéjba, vagy mennybolt teknőjébe: mindegy.
Ily méret nélküli legyen munkám. Se kevesebb, se több,
mint amennyi kinyújtózás vagy zsugorodás nélkül erőmtől telik,
se pompás, se szegényes: a mérettelen Istenek teremtésével közös ütemű.”
(Weöres Sándor: Nagyság)
Kétes dolog a dicsőség a világban. Ami egyik nap dicső, másnap már rom és foszlány. Láttunk szobrokat állítani és ledönteni. Budapesten Sztálin, Amerikában a felfedezők és egyben hódítók, rabszolgakereskedők, az alapító atyák szobrai.
„Mi a dicsőség?… tündöklő szivárvány,
A napnak könnyekben megtört sugára.”
(Petőfi Sándor: MI A DICSŐSÉG?…)
Az evilági dicsőség mulandó. Kétes. Haszonleső. Önérdekű. Ha már itt tartunk: veszélyes.
Nem véletlen, hogy az alkotók azért tisztában voltak saját értékükkel, de azzal is, hogy minden viszonylagos. Johann Sebastian Bach minden kottáján a kézjegye mellé odaírta az „SDG” betűket is. Georg Friedrich Händel is.
De mindig vannak, akik maguknak akarnak dicsőséget. Úgy értve, mintha istenek lennének, akik mindent meghatároznak. Ezért mindenkitől várják az istenítést. Mint egyes császárok, kegyurak, zsarnokok. Lehet, hogy csak hatalmat és jólétet kívánnak maguknak, de időnként maguk is elhiszik magukról, hogy ők maguk az isteni hatalommal megáldott isteni leszármazottak, vagy éppen az Isten hatalmát megtörő új hatalom.
Meg is érkeztünk a keresztyének számára is ma már nagyon idegen területre. Oda, ahol Isten dicsőségét magának követeli valaki. Az, aki kimondja, hogy Istené a dicsőség, azonnal szembesülni fog ezzel a valakivel, aki azt mondja, hogy nem.
„ …az Antikrisztusi gondolat, amely a bibliai – ószövetségi és újszövetségi – értelmezés szerint a történelmi tragédia végső aktusát jelenti, nem egyszerűen hitetlenség vagy a kereszténység tagadása, materializmus vagy valami ehhez hasonló, hanem vallási névbitorlás; Krisztus nevét az emberiség olyan erői sajátítják ki, amelyek lényegükben és valójukban idegenek és egyenesen ellenségesek Krisztussal és az Ő Lelkével szemben.”
(Vlagyimir Szergejevics Szolovjov: Antikrisztus története – részlet)
Miért fontos az, hogy kié a dicsőség? Azért, mert a dicsőség kérdése nem egy kiállítás vagy futóverseny eredményhirdetése. Te vagy az első, tiéd. Inkább annak a kérdése, hogy egyáltalán létrejön az a kiállítás vagy verseny. Egyáltalán létrejönnek-e ezeknek feltételei, körülményei, értékelési szempontjai. Az Antikrisztussal az a probléma, hogy egyáltalán nem tud jó versenyt szervezni, és nem is akar. Olyan versenyt szervez, amelyben csak ő és hívei nyerhetnek és fürödhetnek az elismerésben. Rá jellemző a felperzselt és kiuzsorázott föld, a víz nélküli tó és folyó, élet nélküli erdő, és a látszat. A verseny nélküli verseny és kiállítás nélküli kiállítás. Isten nélküli Teremtés, Föld, Élet.
Ezért fontos a keresztyénségnek a dicsőség kérdése. Az élet és a látszólagos élet közötti döntés függ ennek feleletétől.
„A Császár odaállott trónszéke elé, s fölötte magasztos és kegyes kézmozdulat után kellemes csengésű hangján a következő beszédet mondotta:
Mindenféle vallásfelekezet keresztényei! Kedves alattvalóim és testvéreim! Uralmam kezdete óta, amelyet a legmagasabb Lény oly csodálatos művekkel áldott meg, még nem volt alkalmam arra, hogy veletek szemben elégedetlen legyek. Ti ugyanis legjobb lelkiismeretetek szerint megtettétek kötelességteket. Ez azonban nekem még nem elég. Az irántatok érzett bensőséges szeretet, kedves testvéreim, viszonzásra vágyik. Azt akarom, hogy ti engem ne kötelességből, hanem az igazi szeretet érzéséből vezetőtökként ismerjetek el minden munkában, amely az emberiség üdvére szolgál. Ezért azt akarom, hogy azon kívül, amit mindetekért teszek, kegyelmemnek még egy különleges bizonyítékát is adjam. (…)
A Császár szomorúan fordult feléjük és így szólt:
– Mit tehetek még értetek, ti különös emberek? Hogy mit akartok tőlem, azt egyáltalában nem tudom. Mondjátok meg tehát, ti keresztények, akiket testvéreitek többsége és vezetőitek amúgyis elhagytak már, s akiket a népek érzelme elítél, mi hát nektek a legdrágább a kereszténységben?
Ekkor emelkedett föl az ősz János, mint valami hófehér fény, és csöndesen így válaszolt:
– Nagy Császár! A kereszténységben maga Krisztus a legdrágább nekünk. Ő maga és mindaz, ami tőle jön. Tudjuk ugyanis, hogy benne az Istenség teljessége lakozik. De Császár, tőled is elfogadunk minden üdvöt, mihelyt a te adakozó kezedben fölismerjük Krisztus kezét. És arra a kérdésedre, hogy mit is tehetnél te értünk, egyenesen megadjuk válaszunkat. Ismerd el itt előttünk Jézus Krisztust, az Isten Fiát, a Megtestesültet, a Föltámadottat és ismét Eljövendőt! Ismerd el, és akkor mi is szeretettel fogadunk, mint az ő dicsőséges második eljövetelének igazi előfutárját!
Elhallgatott, és tekintetét a Császár arcára szögezte.
A Császár arcán valami vésztjósló vonás rándult meg. Bensejében pedig kitört a pokoli hatalmak vihara. Teljesen elvesztette lelki egyensúlyát, és összes gondolatai arra irányultak, hogy önuralmát megtartsa és idő előtt el ne árulja magát. Emberfölötti erőfeszítésébe került, hogy vad kiáltással ne rohanjon a beszélőre s szét ne marcangolja fogaival. (…)
János atya csodálkozó és ijedt szemmel továbbra is a hallgató Császár arcát fürkészte. Hirtelen irtózattal hátralépett, és visszafordulva fojtott hangon így szólt:
– Fiacskáim! Az Antikrisztus!
Ebben a pillanatban borzasztó dörgéssel rettenetes gömbvillám lebegett a templomba, és lesújtott az aggastyánra. Mindenki megmerevedett egy pillanatra, és mire az elkábult keresztények magukhoz tértek volna, János atya halottként feküdt előttük.
A Császár sápadtan, de nyugodtan fordult a gyülekezethez:
– Láttátok az istenítéletet? Nem akartam senki halálát, de a mennyei Atya megbosszulta az ő Fiát, akit szeret. Elvégeztetett! Ki akar a Legmagasabbal vitázni? Titkárok, írjátok: Az összes keresztények Egyetemes Zsinata, miután az ég az isteni Felség esztelen ellenfelét elpusztította, egyhangúlag elismerte Róma és az egész Föld Császárját legfőbb Vezetőjének és Urának.”
(Vlagyimir Szergejevics Szolovjov: Antikrisztus-legenda – részlet)
Mely dicsőség kétségbevonhatatlan, örök érvényű? Feleljen maga a Szentírás.
„Ezután felvitte őt az ördög, megmutatta neki a földkerekség minden országát egy szempillantás alatt, és ezt mondta neki: Neked adom mindezt a hatalmat és dicsőséget, mert nekem adatott, és annak adom, akinek akarom. Ha tehát leborulsz előttem, tied lesz mindez. Jézus így válaszolt neki: Meg van írva: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj.” (Lukács evangéliuma 4, 5-8)
Miért mondjuk, hogy egyedül Istené a dicsőség?
A teremtmény dicsősége rövid életű, átértelmezhető, eltörölhető, változtatható. Akkor meg milyen dicsőség az? Semmilyen. A bölcs, filozofikus alkat, hívő lélek hamar észreveszi ennek a gondolatnak a fonákságát, és nem kíván már mást, mint megbékélni azzal, akié a valódi hatalom, befolyás, dicsőség. Időtlen és örökkévaló.
Mivel magában a földi létben nem találja meg az örök dicsőséget, ezért kénytelen a földi léten felüli felé fordulni. Aki akkor elérhető, ha magát elérhetővé teszi. Aki akkor látható és hallható, érthető, ha magát kijelenti.
A legnagyobb felismerés az, amikor tudhatja, hiheti, szeretheti, hogy Istené a dicsőség. Ez a legnagyobb boldogság. A végső felismerés, hogy Istené a dicsőség, az ember emberségének igazi forrása. Minden, ami jó ezen a földön, ebből fakad. Minden, ami rossz, ennek a hiányából. Mert nem mindegy, hogy a dicsőségnek foglya valaki vagy részese. Az igazi és elérhetetlen dicsőség olyan, hogy nem birtokolja halandó, csak fogva tarthatja. Ha Istené a dicsőség, akkor részese lehetek, mert Ő nem tagadja meg magát tőlünk.
Azért mondjuk, hogy egyedül Istené a dicsőség, mert ez az ember emberségének forrása. Ha némi érzelmet is megengedünk magunknak – és miért ne tennénk –, akkor az a boldog ember, aki Istennek ad dicsőséget.
Borzongató érzés, hogy amikor elengedem ezt a dicsőséget, nagyságot, valakivé válást, hirtelen a világegyetem olyan gazdagságát nyerem el, amelyet talán csak a szabadság szó tud némileg megközelíteni.
Soli Deo Gloria!
(Boritókép:Photo by Lukas on StockSnap)
