Köszönöm a Szentléleknek a reformációt! Ez volt az első gondolatom, amikor elkezdtem foglalkozni az idei reformációi ünnepünk előtt a jól ismert mondattal: Soli Deo Gloria. Ugyanis a reformáció olyan forradalom volt, ami tőle, a Szentlélektől indult. (Ahogy minden olyan mozgalom, hitvallás, akció, amin keresztül az evangélium tisztábban és zajmentesebben szól. A reformáció előtt is így volt ez és azután is, a nagy egyház bármely szegletében történjék is.)
Luther Márton volt az első dominó, de az, aki a helyére tette és megmozdította, maga Isten volt. Ahogy később annak az Párizsban tanuló fiatal jogásznak a szívét, egy bizonyos Kálvinnak, szóval az ő szívét is Isten formálta át és kerül át az élete így egy másik vágányra.
Soli Deo Gloria! Egyedül Istené a Dicsőség! Kálvinról tudjuk, hogy odaírta minden műve után ezt a kis mondatot.
Nem névjegy volt, nem valami ismertetőjegy mint festőknél, akik az aláíráson túl egy sajátos, mindenhol megjelenő ecsetvonással is jelzik, ki az alkotó. Nem is valami vallásossággal takaródzó álszerénység volt ez. (Sajnos azóta ez a mondat sokszor így szólal meg.) Nem.
Ezt a mondatot először is magának írta le a reformátor – én ebben biztos vagyok – és csak másodsorban az olvasóknak.
Magának, hogy ne vegye le a szemét a lényegről, ne szálljon a fejébe a szerep, hogy ő vezető és tanító. Hogy szerep maradjon, még véletlenül sem hatalom akarása. Magának írta, miheztartás végett – hogy bármi jó is származik az adott írásból másnak, annak oka és célja egyedül a Szentháromság Isten. És az, ha ő, az elhívásában hű ember megtette a magáét, az már önmagában öröm. Úgysem lehet egy zseblámpával túlragyogni a napot.
Olyan ez, mint a tőkesúly nekünk, akik olvassuk a művek végén. Ez a mondat: Egyedül Istené a Dicsőség. Tőkesúly, a hajó aljára erősítve, a tenger hullámai között, hogy ne boruljon fel minden nagy hullám után, minden billenés után, hogy visszaálljon a helyére. És ezt már tanítja a mondat.
Tőkesúly nekünk, hogy belső gyengeségek és külső küzdelmek viharában se alá, se fölé ne értékeljük magunkat, hanem mindig találjunk vissza a Krisztusban hit által, kegyelemből visszakapott helyünkre. Istené a dicsőség, egyedül.
A helyünkre, hogy visszaálljunk. A helyünk pedig egy különleges kórusban van eredetileg. A kórust úgy hívják: teremtett világ. Láthatók és láthatatlanok, angyalok és kövek, sasok és delfinek, földrengés és vihar, vulkánkitörés és hűsítő szellő, bárányok és farkasok, mind a maguk helyén létezésükkel Istent dicsérve „énekelnek”. Ennek a kórusnak különleges helyére, a legfontosabb helyére került – eredetileg, Isten szándéka szerint – az ember, az istenarcú ember. Különleges módon jött dicsőíteni Istent, egyedül Istent. Aztán kilépett a kórusból, onnantól magáról énekelt.
Az evangélium az, hogy visszakerültünk a kórusba, Jézus Krisztuson keresztül. A ménfőcsanaki evangélikus templom orgonáját most újították fel és volt olyan hangszín, ami évtizedek óta nem működött. Más lett a hangja így, hogy minden síp jó.
A világ nagy orgonája megjavult, minden síp újra képes együtt énekelni, hit által, kegyelemből. Jézus adja az alaphangot, a Szentlélek folyamatosan hangol, de képesek vagyunk: egyedül Istent dicsőíteni. Feladat és felelősség. Lehetőség és öröm. Újra tesszük, amit tennünk kell, szavainkkal, tetteinkkel, döntéseinkkel, azzal, ahogy a szeretteinkhez fordulunk, ahogy az ellenségeinkhez fordulunk.
Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat. (Lukács 2,14) Ismerjük jól ezt a mondatot is, az angyalok mondják a pásztoroknak – a kórus felzeng. Ez így kicsit olyan, mint egy sorrend. Ahol újra Istené lesz a dicsőség – ott lesz békesség és jóakarat. Megadni Istennek a dicsőséget, egyedül őt, akitől van minden és akiért van minden. Minél inkább így élünk – személyes életünkben és közösségeinkben, gyülekezeteinkben – annál inkább jelen lesz a békesség az életünkben. A békesség az Istennek visszahódított élet. Amire vágyunk, mindig.
Egyedül Istené a Dicsőség!
Nekünk reformátusoknak az évszázadok során fontossá vált ez a mondat. Hímezzük zászlóra, mondogatjuk egymásnak köszönésként, elhangzik egyházi beszédeinkben. Túl könnyen válik dísszé, üres mondattá. Ezt is tanulhatjuk a reformátoroktól: ne szlogen legyen ez, hanem életprogram, és ne a szánk, hanem az életünk beszéljen róla.
Kívánom mindannyiunknak, visszakapcsolódva a nagy Istent dicsérő kórusba. Ez az orgona is ezért van itt: hogy Istent dicsérje. Ennek a mai ünnepnek is így van értelme: Istent magasztalva. Mi is ezért vagyunk itt. A reformátorok ezt világosan elmondták. Mi se felejtsük el: Soli Deo Gloria – Egyedül Istené a Dicsőség!
(2024. október 31-én, a ménfőcsanaki evangélikus templomban tartott közös reformációs istentiszteleten elmondott előadás szerkesztett változata.)
