Sorban állni nem kellemes. Nem az az időtöltés, amire úgy szoktunk gondolni, hogy de jót álltam sorban, vagy amire úgy készülünk, hogy de jót fogok sorban állni. Sőt, egyáltalán nem szoktunk készülni rá. Odamegyünk, intézzük a dolgainkat, aztán egyszer csak meglátjuk a sort, amibe be kell állnunk. Van, akinek ilyenkor több szintet zuhan az energia szintje, van akit lever a víz, van aki dühös türelmetlenséggel fújtat, toporog, van, aki szédülni kezd, van aki megjegyzéseket tesz, keresi a hibát, és a hibáztathatót. Van egy közös mindegyikben: nem fogadják el a sort. A megállást, a várakozást és a többi sorbanállót sem. Frusztrálódnak, hogy nincs hatalmuk kiiktatni a sort. Ha egy számítógépes játékban lennének, megtehetnék. Néhány kattintással megoldhatnák. Félrelöknének, leelőznének mindenkit, aki pedig szembeszegülne, azt ellenségként lelőnék vagy egy mozdulattal fához kötöznék vagy bebörtönöznék.
Aki nem fogadja el a sort, az nem látja meg a többi sorbanállóban az önmagához hasonló embert, hanem a sor tagjaiként dehumanizálja őket. Nem önmagához hasonló, várakozó, fájós lábú, fájó lelkű, fáradt emberként látja őket, hanem akadályként, akiket tehetetlenül el kell viselnie, ráadásul a közelükben kell lennie. Aki nem fogadja el a sort, az sajnálja magát. Esetleg addig az értetlenségig is eljut, hogy a többiek hogyhogy nem veszik észre az ő szenvedését, hogyhogy nem veszik figyelembe az ő sietségét, és vádló elvárással gyűlöli őket, amiért nem mondják neki, hogy nyugodtan fáradjon előre. Mondjuk azt se tudja értékelni, ha előre engedik, hiszen csak az történt meg, aminek már rég meg kellett volna történnie. Az előre engedőben pont ugyanúgy nem látja meg a várakozó, fájós lábú, fájó lelkű, fáradt embert, mint ahogy a többiekben sem. Sőt, talán még úgyabbul is néz rá, nehogy már az most valami hálát várjon vagy jobbnak gondolja magát, ő ugyan nem kért tőle szívességet.
Aki nem tudja elfogadni a sort, az valószínűleg nem tudja elfogadni a saját gyengeségét sem, nem tud szembenézni a ténnyel, hogy még egy kis sorbanállás is kiborítja.
Végre megvan minden a bevásárló listáról, tolom a telepakolt bevásárló kocsit a pénztárhoz. Tizennegyedik órája vagyok talpon és fél óra múlva ott kell lennem valahol. Nyolcan állnak a legrövidebb sorban, mindenkinél „telekocsi”, péntek este van. Nem volt időm uzsonnázni, jó lenne, ha nem esne tovább a cukrom. Feltűnik, ahogy az előttem álló idős nő oda-odakapkod a tarkójához. Csókolom, Eta néni! Meglepetten hátra fordul. Jaj, bocsánat, csak így hátulról teljesen … Azt hittem, – mosolygok rá, visszamosolyog. Eta néni a szomszédunk volt falun, nemrég költözött erre a környékre, – mondom. Én már negyven éve itt lakom, – mondja halkan, – a fiam szokott bevásárolni, de ma nem ért rá. Beszélgetünk. Látszik rajta, ahogy megnyugszik.
Pakolunk be a csomagtartóba a lányommal. Nem is lakott soha a szomszédunkban Eta néni, anya! Ja, nem. Csak mondani kellett valamit. Nem volt jól a néni.
Persze nem mindig struktúrálja egy „jót tenni jó” program a nehezen múló időt. Legtöbbször csak úgy ott vagyunk, mindenféle kínálkozó lehetőség nélkül. Várakozunk. Kiálljuk a próbát. Mert ez is az, mint annyi minden más az életünkben, aminek során nem pont az történik vagy nem pont úgy, ahogy mi azt szeretnénk. Erőt próbáló utak, amik során több a kaptató, mint amire felkészültünk testben és lélekben.
A pénztáros végzi a munkáját, a sor így is úgy is lemegy. Mi meg otthagyjuk a nyomunkat, nem csak az áruházi kamerafelvételen, hanem egymás szívében is. Így vagy úgy.
