Kedves Olvasó!
Kérlek egészítsd ki a címben szereplő mássalhangzókat magánhangzókkal úgy, hogy értelmes magyar szó legyen belőle, és mondd ki! Ha ez megvan, fuss neki még egyszer, és gondolj az általad létrehozott szó ellenkezőjére! Mondd ki azt is! Hm…
Ugyanaz a három hangzó, ugyanaz az anyag, ugyanaz a valóság – és mégis: attól függően, hogyan olvassuk ki, egészen mást jelent. Ez nem egyszerű nyelvi játék, hanem az élet egyik legfontosabb lelki kérdése.
Mert az ember nemcsak úgy él, mint a fák, vagy a mező barmai. Az ember mindig értelmez is. Nemcsak elszenvedi a vele megtörténő dolgokat, hanem jelentést is ad nekik. A bennünket érő eseményeknek jelentést adunk, olvassuk is azokat. És ezen az olvasaton néha több múlik, mint magán a történésen.
A facebookos álbölcsességekkel szemben nem minden fejben dől el, és nem minden rajtunk múlik. Sőt, a legtöbb dolog nem. Nem mi választottuk meg, hogy milyen korba szülessünk, nem mi döntjük el, hogy milyen politikai erők mozgolódjanak körülöttünk. Nem mi írjuk a történelem nagy forgatókönyvét. Képtelenek vagyunk visszafordítani a klímaváltozást, bárhogy is szeretnénk. Nem tudjuk megállítani a gazdasági válságot, az egyre gyakoribb háborúkat, a civilizációs fáradtságot, a közélet hisztériáját. Nem a mi választásunk következménye, hogy milyen veszteségek, betegségek, csalódások, igazságtalanságok érnek utol bennünket.
Ám egy dologban mégis megmarad a szabadságunk: abban, hogy hogyan olvassuk mindezt.
Korunk embere szereti azt hinni, hogy a szabadság a korlátlanságot jelenti. Akkor vagyok szabad, ha mindent én választok, mindent én alakítok, és mindent én tartok kontroll alatt. Csakhogy ez gyermeteg illúzió. Az élet döntő része nem kontrollálható. A szabadság nem ott kezdődik, hogy én rendelem meg a világot az Istentől, mint valami webáruházból. A szabadság ott kezdődik, hogy a kapott valósághoz hogyan viszonyulok.
Ezt mutatja meg megrendítő erővel Viktor Emil Frankl élete és gondolkodása. A zivataros múlt század egyik legsötétebb tapasztalatán ment keresztül. Nem elméleti ember volt, aki kényelmes fotelből okoskodott az élet értelméről, hanem a koncentrációs tábor poklában figyelte meg, hogy az embertől szinte mindent el lehet venni, de valamit nem: azt a belső szabadságot, hogy a helyzetéhez hogyan viszonyuljon. Hogy miként olvassa azt, ami vele történik. Hogy puszta értelmetlen szenvedésként látja-e, vagy valami olyan valóságként, amelyben még mindig lehet helye a hűségnek, a méltóságnak és az értelemnek.
Ez nem romantikus szépelgés, nem önámító álvigasz. Nem pozitív gondolkodásra mázolt pszichologizáló giccs. Nem arról van szó, hogy az életben minden jó. Nem is arról, hogy a rosszat nevezzük át jóvá, vagy PC börtönébe zárva ne mondjuk ki azt, ami rossz. Nem arról, hogy a poklot is tanulási lehetőségnek kell tekinteni, mint valami motivációs tréninget. Frankl nem ezt mondja, mint ahogyan a keresztény hit sem. Hanem azt, hogy a rossz ugyan nem szűnik meg rossznak lenni, de nem ő mondja ki az utolsó szót. Ez a döntő.
Mert ugyanaz az esemény lehet valakinek a szétesés oka, másnak a megtisztulás kezdete. Ugyanaz a veszteség lehet az egyik embernél cinizmus forrása, a másiknál imádságé. Ugyanaz a történelmi nyomás lehet valakiben pánik, gyűlölet, összeesküvéses őrület és lelki rothadás táptalaja, másban pedig józanság, felelősség, együttérzés és Istenre utaltság iskolája. Ugyanaz a valóság – más olvasat.
STN – A kérdés az: mit olvasunk ki belőle?
Világunk egyik nagy kísértése, hogy minden eseményt azonnal démonizáljunk vagy abszolutizáljunk. Különösen így van ez a politikában. Ott már régen nem politikai ellenfelek állnak szemben egymással, hanem megváltók és ördögök. Nincsenek igazi viták, hanem csak apokaliptikus identitásharcok. Mindenki a végső jót látja önmagában, és a végső rosszat a másikban. Ez valláspótlék. Csak éppen Isten nélkül, ezért különösen veszélyes.
A nagypolitika eseményeit nem mi alakítjuk. A birodalmi mozgásokat, a választási játszmákat, a geopolitikai érdekeket, a gazdasági kényszereket aligha tudjuk megállítani a konyhaasztal mellől, a telefonunkat cirógatva. Azt azonban igenis eldönthetjük, hogy ezek az erők mit művelnek a lelkünkkel. Hogy bedarálják-e a bensőnket, hogy hisztérikus tömeggé formálnak-e minket. Hogy állandó rettegésre, gyűlöletre és törzsi gondolkodásra kondicionálnak-e bennünket, vagy pedig éppen ellenkezőleg: kijózanítanak, imádságra indítanak, mértéktartásra nevelnek, és emlékeztetnek arra, hogy „nincsen itt maradandó városunk”.
A hit nem azt jelenti, hogy mindent szépnek látunk, hanem azt, hogy semmit nem látunk önmagában. A hit többet lát a felszínnél. Nem tagadja a gonosz valóságát, de nem is ruházza fel mindenhatósággal. Nem esik kétségbe attól, hogy a történelem kusza, mert tudja, hogy Isten nem azonos a történelem zajával, de Úr a történelem fölött.
A keresztény ember ezért nem naiv optimista, de nem is hivatásos rettegő. Nem mondja, hogy minden rendben van, amikor nincs rendben. Ám azt sem mondja, hogy mivel nincs rendben, ezért minden értelmetlen. Ez a különbség hit és kétségbeesés között.
A kétségbeesés csak betűket lát. A hit olvas.
És itt válik igazán komollyá ez a három betű: STN. Mert lehet úgy olvasni az életünket, hogy abból végül csak a SáTáN rajzolódjon ki. A szétesés, a keserűség, a gyanakvás, a cinizmus, az önsajnálat, és a gyűlölet. És lehet úgy is olvasni, hogy ugyanazokból a törésekből, veszteségekből, kérdésekből végül mégis ISTeN képe kezdjen feltűnni. Nem azért, mert minden esemény önmagában isteni, hanem mert Isten képes még a szétesett mozaikokból is arcot formálni.
Ez a keresztény reménység egyik legmélyebb állítása. Hogy az élet darabjai nem szükségszerűen hevernek értelmetlenül egymáson. Nem vagyunk kötelesek úgy tekinteni a történetünkre, mint balesetek szerencsétlen sorozatára. Lehet úgy is olvasni a saját napjainkat, mint amelyek – minden homályuk, fájdalmuk, zavaruk ellenére – valami nagyobb kép részei.
A kérdés csak az, hogy engedjük-e, hogy Krisztus legyen az értelmezési kulcs. Mert nélküle minden mozaikdarab csak törmelék. Vele azonban még a törmelék is ikonná válhat.
Nehéz idők elé nézünk. Talán már benne is vagyunk. Nem mi akartuk így, de a válasz még nem került ki a kezünkből. Ezért a legfontosabb kérdés most nem az, hogy mi fog történni velünk, hanem az, hogy hogyan fogjuk olvasni azt, ami történik.
STN
Három betű. Egy életre szóló kérdés.
(A címet adó szójáték ötlete Kácsor Zsolt: Pokoljárás Bipoláriában című művéből származik. Kalligram, 2023.)
