A párkapcsolatok során, ahogy Karinthy fogalmazta, eleve kudarcra van ítélve a megértés, mivel a két fél folyamatosan mást akar. A nő férfit, a férfi pedig nőt, tehát a megértés nagyon nehéz vagy inkább lehetetlen. (Persze Karinthy még nem ismerhette a mai alternatív valóságot, mikor már ez a megállapítás is tele van védhetetlen előítéletességgel egyesek szerint.) A férfi és a nő megismerkedése is eleve egy lutri. Aztán jön a pillanat, mikor úgy gondolják, hogy abban a másikban megtalálták életük párját. Vannak persze olyanok, akiknek ez egyből összejön, de jónéhányan nem egyszer vagy kétszer próbálkoznak. Szerintem olyan, hogy mindenben tökéletes társ, nem is létezik. Sokkal inkább olyan van, akiből az válhat az összecsiszolódás hosszú folyamata alatt. Természetesen mindkét félnek engedni kell, annak érdekében, hogy kialakuljon a közös élet, valamint a vitás helyzetekben megszülessen a kompromisszum. Július Cézár óta tudjuk azt is, hogy tartós béke igazán csak azonos potenciállal rendelkező felek között köttetik.
Vannak házasságok, melyekben kemény küzdelem zajlik azért, hogy ki hordja a nadrágot. Aztán a napi harcban, vagy az egyoldalú beletörődésben a házastársak már nem is látják meg többé egymás vonzó tulajdonságait, erényeit, erősségeit. Ilyen esetekben a házas felek már rég elfelejtették, hogy miért is kötötték össze egykor az életüket. És szép fokozatosan beigazolva látják a kialakult, jól hangzó sztereotípiákat: a nőkről azt, hogy sárkányok, a férfiakról meg azt, hogy papucsok. Mindegyik gondolatnak komoly szakirodalma van, pl. Dr. Bartha András Kézikönyv a nők elsárkányosodásáról című műve. De a papucs vagy pipogya, olykor fel is szarvazott férj is mindig jó céltábla, a humor örökzöld témáját biztosítja.
1973-ban Stockholmban két rabló megtámadott egy bankot és túszul ejtett négy alkalmazottat. Az 5 és ½ napnyi raboskodás végére a túszok teljesen beletörődtek a sorsukba, és kialakult egyfajta érzelmi függőség, kötődés bennük a bűnözők irányában. A túszok a dráma után, mikor végre kiszabadultak, ahelyett, hogy meggyűlölték volna azokat, akik ezt tették velük, inkább gyűjtést kezdeményeztek a bankrablók jogi képviseletének fedezésére. A pszichiáterek a túszok viselkedését a háborús körülmények között fellépő poszttraumás stressz szindrómához hasonlították. Azzal magyarázták a jelenséget, hogy a foglyoknál nagyobb kötődés alakult ki a túszejtők, mint az őket megmentő rendőrök irányában. Az embereknek ugyanis bizonyos stresszhelyzetekben nagyon könnyen annyira beszűkül a tudatállapotuk, hogy már nem látják a valós érdekvonalakat. Sőt, gyakran saját magukat okolják a kialakult helyzetért, és paradox módon az igazi felelősöket mentegetni kezdik.
Vannak azok a házasságok, melyekben a „macsó papucs” karácsonyra már egyenesen mamuszt kér ajándékba élete párjától. Van olyan is persze, hogy a bőbeszédű feleséget ténylegesen talán csak sakkórával lehetne szabályozni, hogy olykor a férje is szóhoz jusson. Ne hagyjuk ki a fekete humort sem a példák közül: köztudott, hogy az „önkéntes özvegységet” kevesebb hűvösön letöltendő idővel bünteti a btk, mint amennyi emberi számítások szerint még hátra van együtt töltendő „boldog évekből”. Mert ugye ez utóbbi a házassági eskü szerint életfogytiglant jelent.
Ha már – kellő malíciával – jól kibeszéltem mások házasságát, úgy illik, hogy a magaméról is lerántsam a leplet. Jelenleg fekvőgipszben vagyok, és nem túl kedélyesen töltöm a hétköznapjaimat. Nem könnyű megélni a kiszolgáltatottságot, nem egyszerű elfogadni a társam állandó segítségét. Sőt, kifejezetten nehéz, ha még kérni is kell valamit. Micsoda lehetetlen helyzet, hogy időnként azt is meg kell tapasztalni, hogy lehullik a szemérmesség minden formája, kitárul a minimális intimszféra titka, és ott marad a csupasz „emberállat”.
Az idei házasság hetének a szlogenje így hangzik: „Szeretetbe kapaszkodva”. Ez a gondolat átszövi a mi közös életünket most is. Én ugyan látszólag a járókeretembe kapaszkodom, amikor fél lábon próbálok kiugrálni ama bizonyos kétbetűs helyiségig vagy az étkezőasztalig, de a keret négy lába csak úgy segít és tart meg, ha a szeretet talajára tudom letenni azt. Ezt a stabilitást az én drága feleségem áldozatos szeretete biztosítja.
Persze a legnagyobb emberi szeretetben is vannak hullámhegyek és hullámvölgyek. Időnként én is kétségekkel küzdök, főleg az esti órákban. Ekkor ugyanis, immáron két hete, az én életem párja könyörtelen módon szúrja hasfalamba a vérhígító injekciót. Ahogy esteledik, már a gondolattól is rosszul vagyok, hogy ma is újabb kínzás vár rám. Annyi mindenről meg tudom győzni az én drágaságom, de ebben a kérdésben nem ismer tréfát. Sőt, olykor még siettet is, hogy essünk már túl az egészen, mert neki még sok más dolga is van, nem ér rá az én gyerekes nyavalygásomra, holott nekem ehhez az akcióhoz komoly lelki felkészülésre lenne szükségem minden egyes nap. Bevallom, nem hiszek neki, mikor angyali mosollyal arról próbál meggyőzni, hogy nem fog fájni, csak lazítsam el magam. Lazítanék én, ha nem a fecskendővel közelítene hozzám! És még minimálisan 4 hét hátra van ebből, ami alsó hangon is legalább 28 szúrást jelent! Istennek hála, hogy még mindig afféle „Ha megversz is imádlak én” érzésekkel viseltetek irányába. Kérem a Gondviselést, hogy ez kitartson a maradék időben is. Most akkor Stockholm szindrómás lennék?!
Nem hiszem. Ma is szívesen ülünk le egymás mellé, fogjuk meg egymás kezét, és tárjuk ki szívünket, osztjuk meg gondolatainkat, érzelmeinket, hogy életünket ne az elfásultság, belefáradás, a komoly stressz okozta Stockholm szindróma jellemezze, hanem az Isten áldásait hálásan elfogadó, boldog házasság legyen a miénk.