Ez egy régi történet. Amolyan bizonyság. Nekem mindenképpen az, de talán vannak még olyanok, azok közül, akik elolvassák, akiknek szintén.
Egyszer, még a húszas éveim elején, valószínűleg a kialvatlanság és egy kis koffeintúladagolás miatt rosszul lettem a buszon. Úgy éreztem, hogy mindjárt elájulok. Egy pillanatra elképzeltem magam, ahogy fekszem ott a koszos buszpadlón, körülöttem viszolyogva vagy rémülten néznek az emberek, néhányan megpróbálnak megmozdítani, húznak, vonnak, taszigálnak, néhányan összeszólalkoznak felettem, hogy nem úgy kell, hogy maga inkább hozzá se nyúljon, hogy miért nem hívja már valaki a mentőket … Közben én kiszolgáltatottan heverek a lábuknál, mellettem a táskámból kiszóródott holmik, és az arcomba mélyed a gumipadló bordázott mintázata. Annyira megrémültem ettől a képtől, hogy ájulás helyett inkább egy helyes kis pánikrohamot választottam. De, hogy elkerüljem a kiszolgáltatottság állapotát, hihetetlen erővel tartottam magam. Rezzenéstelen arccal tűrtem, ahogy a halálfélelem szorongatta a torkomat és vészharangként kongatta a szívemet. Hazaérve még melegítettem is magamnak egy kis húslevest, meg is ettem, próbáltam úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj, de aztán csak egy szirénázó mentőautó vitt kórházba. Mire beértünk nem volt semmi bajom. Ott aztán tiltakoztam a bentléttel szemben és mindent elkövettem, hogy hazaengedjenek. Valójában a gyengeséggel szemben tiltakoztam. Képtelen voltam elfogadni, hogy velem, aki egészen addig nevetve száguldoztam az életem autópályáján, ilyen előfordulhat. Szégyenletesnek éreztem. Nem akartam gyenge lenni. Pedig minden arra utalt, hogy meg kell ismernem és el is kell fogadnom a gyengeséget, ugyanis az eseménysor hatására olyan mélyen belém ivódott a buszozástól való félelem, hogy valahányszor felszálltam rá, kalapálni kezdett a szívem és zsibbadtak a kezeim. Vagy bevettem egy Grandaxint, vagy leszálltam a buszról. Tulajdonképpen gyógyszerfüggő lettem. Úgy lapult a zsebemben a kis tabletta, mint a cukrosoknak a szőlőcukor vagy a háztartási keksz. Rettenetesen utáltam. Ha elfelejtettem vinni, nem volt mese, le kellett szállnom. Esőben is. Olyankor futottam. És közben sírtam. Egyedül laktam egy kis szobakonyhás szuterénlakásban abban az időben. Esténként meggyújtottam egy gyertyát és imádkoztam. Kerestem az okot, az egész jelenség értelmét, és legfőképpen szabadulásért könyörögtem. Amúgy csak néhány ember tudott a kínlódásomról. Közöttük az egyik egy kardiológus doktornő volt. Amikor elmeséltem neki, azt hittem, hogy majd tüzetesen kivizsgáltat, felír egy csomó gyógyszert, de egyiket sem tette. Helyette azt mondta, hogy ne szálljak le a buszról, amikor rámjön a rosszullét, ne vegyek be semmilyen nyugtatót se, sőt, leülni se próbáljak, hanem mondjam ki hangosan, ott a buszon, nem törődve azzal, hogy a körülöttem állók is hallani fogják, mondjam azt, hogy „Jézus, segíts!” Őszintén megvallva, csalódottan és mérgelődve jöttem el ettől a doktornőtől, de dolgoztak bennem a szavai. Az első buszt elengedtem, sokan voltak rajta. Amikor láttam, hogy a másodikon is sokan vannak, talán még többen is, mint az elsőn, elkezdtem utálni a tehetetlenségemet és felszálltam. Egy életem, egy halálom! Ülőhely persze nem volt. Körülöttem tömeg, levegőtlenség, párás ablakok. A kezdődő rosszulléttől izzadó tenyerem folyton lejjebb és lejjebb csúszott a kapaszkodón. A tabletta ott lapult a zsebemben. Tudtam, hogy ha beveszem, már önmagában az is megnyugtat majd valamennyire, hogy bevettem. Aztán meg hamarosan kitágul a világ, ellazulok és nem fog érdekelni sem a tömeg, sem a levegő hiánya, sem az átláthatatlan ablakok bezáró körülhatárolása. A szívemet a fülemben hallottam dübörögni és a kezeim is zsibbadni kezdtek már, amikor mégis másképp döntöttem. Egy kicsit úgy szakadtak ki a számból a szavak, mint amikor az ember álmában segítségért kiált – Jézus, segíts! Néhányan odafordultak, figyeltek egy-két másodpercig, aztán amikor nem láttak semmi folytatást, érdektelenül bámulták tovább a párás ablaküveget, vagy egymás tarkóját. Az volt az utolsó pánikrohamom.
Az volt az utolsó pánikrohamom, és az első intenzív megélésem arról, hogy Jézus él, szabadít, gyógyít, hogy érzékelhető a szeretete, hogy tapasztalható a jelenléte és hogy nem hagy magamra, hanem valóságosan törődik velem.
Azt, hogy nem nekem kell erősnek lennem, hanem Ő az én erőm, csak később értettem meg. De addigra már nem féltem attól, hogy a busz koszos gumipadlója barázdált mintákat rajzol az arcomra.