Melyik ember az közülünk, akinek, ha volna rá lehetősége, nem amellett döntene, hogy életét kényelemben és anyagi jólétben tölti? Van rá ugyan példa, napjainkban is ismerünk szegénységi fogadalmat tett szerzeteseket, de ha nyitott szemmel járunk a világban, láthatjuk, nem ez a jellemző. Mert nem csak “ágyban, párnák közt halni’ vágyunk, hanem oda is születni. Szeretnénk gazdagok lenni, „egyszer libasültet enni” és nem is csak egyszer, hanem lehetőleg minél többször királyi módon fogyasztani étkünket.
Rohamos gyorsasággal, szinte alapvető emberi joggá formálódik a jólét fogalma, ebből fakadóan pedig emberek milliói indulnak megélni nem csak az amerikai, de az európai álmot is. Lesz, ami lesz alapon, gyalog vagy kamion rejtekében, esetleg hajón hánykolódva kockáztatják életüket egy olyan életszínvonal hamis képe érdekében, ami sokszor annak is elérhetetlen, aki az adott terület ősszülötte. Legálisan vagy illegálisan, de kapaszkodnak a biztonságot ígérő gazdagság víziójába, mert ami az egyik embernek jár, az a másiknak miért ne járhatna?
Nem csoda hát, hogy egy esetleges polgárháború félelméből fakadóan egyre többször kerül napirendre a globális alapjövedelem gondolata. Olyan konc lenne ez, ami a jelenleginél is nagyobb kontrollt jelentene a mindennapi életben. A látszólag együttérzésből és jóindulatból fakadó adomány akkor és úgy válna “fegyverré”, ahogy azt a helyzet épp megkívánja. Ingyen ugyanis nem adnak semmit, fizetést főleg nem.
Az élet realitása, hogy a gazdagság és jólét nem tud mindenkinek egyenlő mértékben megadatni. Jézus szavait idézve: „szegények mindig lesznek közöttetek.” Természetesen ez nem szolgálhat a szociális érzéketlenség ürügyéül, hiszen Jézus is folytatja a gondolatmenetet annak ellenére, hogy tisztában van a világ működésével. Azt mondja: „Amikor csak akarjátok, jót tehettek velük.” (Mk. 14;7.)
Egymás támogatása, tekintetünk felemelése saját szükségleteink vályújából tehát nem csupán olyan kiemelt időszakban történhet meg, mint advent, hanem amikor csak akarjuk. Amikor pedig sikerül legyőzni önmagunkban az önző gyűjtögetőt, az állandó aggodalmaskodót, aki nem lát mást saját érdekein és jólétén kívül, akkor majd meglátjuk a jászolban fekvő kisdedet is úgy, mint erőt, békességet és a legbölcsebb életmód tanácsadót. Abban a betlehemi jászolban lett testté ugyanis állandóan éhező lelkünk megváltója.
Isten emberi mércével mérve szegénynek született, ezt választotta. Ismerem a megosztó elméletet a pártus hercegről, a szkíta Jézusról, de a jézusi életpályamodell nem a „siker, pénz, csillogás” felé vezet, hanem a megváltás, irgalom és kegyelem útja. Nem aprót osztogat a koldusoknak, hanem gyógyítja őket. Nem a társadalmi egyenlőtlenségek és alapvető emberi jogok politikusa, hanem annak a hatalomnak megtestesítője, akinek szíve megindul az emberi szenvedés és kiszolgáltatottság láttán. Jézus nem a szegénységet jött felszámolni ebben a világban, hanem a sötétség és a halál árnyát legyőzni. Azt a gonosz erőt, ami belenyomja fejünket a pusztulás mocsarába és olyan rideggé tesz, hogy azt gondoljuk, melegséget csak önimádatunk pislákoló szürkeségéből nyerhetünk.
Szegénynek születni óriási kihívás és állandó küzdelem ebben a világban. Mert amíg a vagyon felhalmozása a világuralom eszméjével édesget, addig a szegénység a kontrollvesztett állapotról szól, a teljes kiszolgáltatottságról. Annak reményétől foszt meg, hogy eljön az idő, amikor fel lehet lélegezni. Isten ezzel az életérzéssel azonosul, ebben vállalja velünk a közösséget és ébresztgeti a reményt bennünk akkor is, ha úgy tűnik, nagyobb a sötétség a szívekben, mint a jóakarat.
Úgy mondom mindezeket, mint aki magam is, modern szóhasználattal élve, mélyszegénységből jöttem. Nem tűnt fel, mert egy-két családot leszámítva mindenki így élt a környezetemben. Akkor ez volt a természetes a Ceausescu rendszerben és még jó darabig a rendszerváltás után is. A gyerekek feladata volt, hogy kannákban vizet vigyenek haza az ártézi kútról, mert csapok ugyan voltak a lakásban, de rozsdás víz folyt leginkább, ha egyáltalán folyt valami. Nagy nap volt, mikor új ruhát vettünk iskolakezdés előtt, és ünnep, mikor évente egyszer narancsot és csokoládét kaptunk bányász családok gyermekeiként.
Már nagyobbak voltunk, mikor testvéreimmel kaptunk egy biciklit, amit az egész utca gyerekei koptattak, és akkor is hajtottuk, amikor letörött a nyerge. De ennek a rozoga biciklinek köszönhetjük sokan, hogy megtanultunk kerekezni. Ma már nevetve emlékszem vissza, hogy szégyelltem kiskamaszként, hogy az én szendvicsemben „csak” házi kolbász volt az újgazdagok parizere helyett, vagy napokig ettük a paszulylevest hagymával mert nem volt más. Mennyivel egészségesebb ételek voltak a mostaniaknál!
Biztos vagyok abban, hogy olvasva ezeket a sorokat van, aki saját életére, esetleg gyerekkorára ismer. Többen azóta sem lettünk gazdagok, habár inkább úgy szoktam mondani, ma másképp vagyunk szegények. De bevallom, hálás vagyok azért, hogy így van, mert tudom, ami van, Isten kegyelméből van. Lényegében minden lélegzetvételünk kegyelem. A tékozló fiú nagy pazarlásában csak a moslékos vályúig jutott, én viszont, akinek, ha keveset is mértek, mindig inkább a Megváltó jászolhoz szeretnék megérkezni. Remélem, nem vagyok ezzel egyedül.
