Érdekes „hír” jött velem szembe most többször is, különböző internetes portálokon. Egy fiatal amerikai turista a családjával együtt gyakorlatilag belógott a Vezúv kráteréhez, ráadásul egy a veszélyessége miatt a látogatók elől elzárt ösvényen, és megpróbált szelfit készíteni. Magáról és a Vezúvról. És belezuhant a már rég nem működő vulkán kráterébe.
Végülis kisebb sérülésekkel és egy várható bírsággal megúszta, de engem elképesztett ez az elszánt ostobaság, ez a megszállott szelfi-mánia. Kisebbségi komplexusos kompenzáció? Szélsőséges exhibicionizmus? Könyörgöm, mi ez? Mert az egész jelenségnek a mélyén valami nagyon meghatározónak lennie kell.
Persze önarcképek évszázadok óta készülnek, de míg egy ilyen alkotás elkészítéséhez minimum festőművésznek kell/ett lenni, addig az „önfotó” nem igényel különösebb tehetséget, elég hozzá egy jó eszköz, például egy kétkamerás mobiltelefon.
Bár éppenséggel a legelső szelfit, „önfotót” még 1839-ben készítette önmagáról egy Robert Cornelius nevű fényképész, magát a selfie szót a 21. század első éveiben kezdték használni és ezután olyan sebesen terjedt el a fogalom (és a gyakorlat), hogy 2013-ban az Oxford Dictionary szerkesztőbizottsága az év szavának választotta meg.
Azóta pedig már pszichológiai tanulmányok is születtek a mértéken felül szelfizők mentális állapotát illetően – már amennyire ez egyáltalán mérhető és vizsgálható… (Engem kár lenne – legalábbis e tekintetben vizsgálni, egész életemben talán ha két ilyen képet készítettem ☺) Mert a jelenség megkerülhetetlen.
Vannak szelfik, melyek az Ady-féle „szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak, hogy látva lássanak” egyszerű belső késztetéséből fakadóan készülnek – akár magunk vicces vagy szépségesen tökéletes voltát hivatottak megmutatni. Ezek néha egészen igénytelenül megválasztott (?), szinte már groteszk helyszíneken (fürdőszoba, háttérben a WC kagylóval…) születnek.
De van egy másik kategória, melynél nagyon is számít, hogy kivel vagy milyen háttérrel szereplünk a képen. Valami vagy valaki, ami-aki az énképünket igenis alakítja.
A szolidabb változatokban: én és a Pisai Ferde Torony, én és a Niagara, én és az Egri Vár, stb… Egy felmérés szerint a nyaralók kétharmada csinál szelfiket kirándulásai során. A brutálisabb változat ebből az, amit a fent említett történetben az ifjú amerikai művelt. Amúgy állítólag nagyjából minden kétszázadik szelfi esetében történik valamilyen baleset.
És ott vannak a társas vagy csoportos szelfik: a kedvesemmel, a családdal, a barátokkal, vagy éppen egy híres emberrel, akivel összeakadtam egy koncerten, egy író-olvasó találkozón, egy előadáson (vagy a Parlamentben – mint a fideszes honatyák számtalan szelfije a miniszterelnökkel a legutóbbi kormányalakításkor ☺).
Előfordult már, hogy a gyerekeim csináltak családi szelfit, amihez odarángattak engem is, vagy legutóbb a REND-en rontott rám ezzel a saját bibliaórás kis csoportunk, mikor összefutottunk. Ezeket szívesen és örömmel vállalom. De ha elgondolkodom, hogy én milyen szelfit és kivel készítenék… milyen képet szeretnék látni önmagamról és tudni-akarni odatenni másoknak is…
Nos, egyetlen ember jut eszembe: a názáreti ács. De most komolyan. Tudjuk, hogy mindig ott van velünk, ha néha talán inkább nem is szeretnénk, akkor is jelen van. Szeretettel, megértéssel, erővel, ítélettel, mindazzal, aki Ő. És elképzelem a szelfiket: Jézussal a templomban, Jézussal a boltban, Jézussal sétálunk, Jézussal gépezünk, Jézussal a kórházban, Jézussal az autóban…
Nem tudom, milyen képeket vágnánk, lenne biztos vidám de szomorkás vagy komoly is. Lenne szelfi, amin átölelne, aztán amin szigorúan nézne, meg amin nagyon nevetne velem – hogy szamárfület mutatna-e, abban nem vagyok biztos ☺.
De ezeken a szelfiken látnám magamat ténylegesen valóságosan. És osztanám… Hmm, kell ide a feltételes mód?