(Ez most kicsit személyesebb lesz.)
-HUSZON-
Valójában már nyáron rádöbbentem, magamban gondolkodtam is rajta eleget, az van, hogy az ember olykor számot vet, bármit is jelentsen ez. Aztán amikor meg eljött, naptár szerint, akkor meg elfelejtettem, persze, így szokott az lenni.
Szeptember egy. Erős dátum, az iskola miatt, először diákként, aztán szülőként, közben tanító emberként is. De nekem most más miatt lett különleges.
Kétezerhárom szeptember elsején kezdtem Győrben a lelkipásztori szolgálatomat. Kétezerhuszonhárom szeptember elsején még mindig lelkész vagyok, még mindig Győrhöz kötődve (a hely, ahol élek, Győr agglomerációja, a gyülekezet, ahol szolgálok, egyharmadban Győr). Kétezer és három, közötte meg ott van az a -huszon-. Szeptember egy, két évtizedes szakaszhatár.
LELKÉSZ
Pápai Református Egyházmegye, esperesi kisegítő segédlelkész a legelején, kétezerháromban – ez volt a sátorkészítés, hisz a szolgálatom nyolcvan százaléka a szabadhegyi gyülekezethez kötődött. Igehirdetések, rengeteg hittanóra, ifi, helyettesítések, táborok – már az elején és ez így volt jó. Aztán maradtak és jött a többi. Közben megérezve nemcsak a közegyház ritmikáját (és aritmiáját), de egy élő és működő keresztény közösség életét.
Nem érdemeltem ki semmivel, de nagyon jó helyre kerültem akkor. Türelemmel és bizalommal fogadtak, hajlandóak voltak tanítani, de tanulni is tőlem, a fiataltól. Aztán összeértünk sok mindenben. Nyolc évig maradtam Szabadhegyen, nem véletlenül, szerettem ott lenni, a végén sem menekültem. Vagyis kicsit, de az inkább az adminisztráció volt – azóta is Isten humorának tartom, hogy én hivatali munkára kaptam kirendelést. De ha ez volt az ára, hogy tegyem a többit is, akkor jó volt ez így.
Nem menekültem. De örömmel érkeztem az újba, a kalandba, a mostani szolgálati területre, ami kiadta a következő tizenkét évet (és még ki tudja mennyit fog). A gyülekezetplántálás, a próba, a garancia nélküliség, az, hogy semmi sem adott, az indulás és épülés bibliaihoz hasonló öröme. Ezt sem érdemeltem meg. Nem tudtuk mi lesz, és lett valami. Mert nem mi akartuk. És közben volt pakolás, cipekedés, tűzoltás és tervezés. Volt mindenből itteni első: istentiszteletből, karácsonyból, úrvacsorából, keresztelőből, temetésből, konfirmációból. Aztán lett sokadik, és lett a kísérletből bizonyíték. Bizonyíték arra, hogy mire képes a Szentlélek.
Lett idő, aztán hely, közben pedig egyre többen, itt, munkatársként is. Szóval így. Húsz éve lelkészként. Pápai Egyházmegye-Szabadhegy, Győrújbarát-Ménfőcsanak-Nyúl, közben Dunántúli Egyházkerület, a nagy egyház, Csillagpontok, Gekibek, REND-ek (az elsőben is ott voltam a szervezők közt, az is Győrben volt). Kiderült, hogy szeretek írni, néha beszélni, barátokkal felszántottuk az online teret, volt, hogy elsőkként, Prekablog, Közös(s)Ég, REPOSZT, 500napLutherrel, Kerengő. Meg még sok minden.
Húsz év, kábé a fele a munkás résznek. Hálás vagyok.
GYŐR (ÉS KÖRNYÉKE)
Előtte, a szolgálathoz nem kapcsolódva csak kétszer voltam Győrben. Gimnázium első évében pár órára megálltunk osztálykiránduláson. Aztán meg elugrottunk Zalaegerszegről a Németországból ide busszal érkező unokatestvéreimért.
Soha nem gondoltam volna, hogy itt leszek igazán felnőtt, és hogy kötődni fogok ehhez a helyhez, nagyon is. Észre sem vettem, de ez a kétezerhuszonhármas szeptember egy azt is jelenti, hogy eddigi életem legnagyobb részét itt éltem meg (Zalaegerszegen, a szülővárosomban tizenkilenc év jutott, számok tekintetében. Persze máshogy legyőzhetetlen, hisz ahol a gyerekkor éri az embert belső idő szerint legalább tízes szorzó, de most maradjunk a naptárnál és az idő elfogadott mérésénél. Budapest pedig csak öt év volt.)
Két évtizede ismerkedem, tanulom Győrt, a környéket, a városrészeket, a Rábát, a Dunát, a Sokorót, Pannonhalmát. Léptek be az életembe emberek, akik átformáltak. Lettek közben barátaim, munkatársaim, értek olyan élmények, emlékek, amik meghatároznak. Itt lett jogosítványom és nyelvvizsgám, saját számítógépem és multifokális szemüvegem. Itt éltem meg először gyászt, itt házasodtam és itt fogtam először a kezembe a fiamat, miután megszületett. És persze ennek a folyamatnak nincs vége.
Formált ez a város és ez a környék, remélem valamit jelent az, amit én tettem itt, ebben a két évtizedben.
HÚSZ ÉV
Igazából nem tudom, miért ilyen fontos ez most, nem szoktam nagy jelentőséget adni dátumoknak. Lehet, hogy öregszem. Lehet, hogy olyan sok minden kifolyik a kezeim közül és jó ezt itt most összeszedni.
Valójában jó érzés megtorpanni. Nem akarok ebből rendszert csinálni, hisz szomorúan néz ki az az író ember, aki csak magát teregeti ki. Most is csak meglobogtattam a naptáramat.
Közben persze látom, nem olyan vagyok, amilyennek kétezerhárom szeptemberében képzeltem volna húsz évvel későbbi magamat. Nem jobb, nem rosszabb. Más. Két évtized, ami az enyém. És most lapozok tovább.
(Mondtam, kicsit személyesebb lett. Igazából, másnak nem is érdekes. Mondjuk, ha része voltál ennek a húsz évnek, akkor talán. Vagy ha csak arra gondoltál közben, neked is érdemes megtorpanni valamikor, akkor biztos. Érdemes. Fene nem gondolta volna. Hogy kétezerhárom szeptember egy és kétezerhuszonhárom szeptember egy közé mennyi mindent be tud sűríteni a Mindenható!)
