A pár napja kijött belügyminiszteri szívhang-rendelettel kapcsolatban már nagyon sokan megfogalmazták a véleményüket, szóban-írásban, szelíden elgondolkodtatóan, de brutál vehemensen is. Ezen az oldalon is születtek már írások a témában. Mégis (ezért is) úgy döntöttem, hogy azért csak leírom én is azt, ami bennem a legerősebben, legelhallgattathatatlanabbul ott van. Gondolkodó emberként, keresztényként, nőként. Bevallottan szubjektíven…
Kezdem a szélsőséges abortuszpártiak szlogenjével: az én testem, más ne szóljon bele! Nem, nem a nő „teste” a magzat. Benne van, de a foganás pillanatától kezdve egy másik szervezet, saját DNS-sel, saját vércsoporttal (ha az anya Rh negatív, és a baba Rh pozitív, még injekciókat is kell kapni a várandósság alatt – khmm… tapasztalatból mondom). Szóval, ez valaki más. És nem „valami” más, merthogy ez egy ember, nem cserebogár születne meg és nem is pandamaci. Hanem ember.
A zigóta „csak egy sejtcsomó”-nak titulálása csak arra jó, hogy relativizálja, megkönnyítse a halálos ítélet kimondását egy másik ember felett, aki történetesen az illető nő gyermeke. Lehet-e ilyen döntést hozni? Persze, lehet. Ma Magyarországon ez eléggé liberálisan szabályozott, tulajdonképpen bárki kérhet abortuszt. Bárki! És ez most sem változott.
És vannak olyan élethelyzetek – az édesanya életének veszélyeztetése, a thanatofór vagyis életképtelen magzat diagnózisa, az erőszakból fogant gyermek, különösen kifejezetten kiskorúak esetében – amikor igenis érthető ez a döntés. Csakhogy ez az abortuszok nagyon kis százalékára érvényes. Hiába ezeket hangoztatják a rendelet – és bármilyen! törvényi szabályozás – ellenzői.
Az esetek több mint 90 %-ában tulajdonképpen meggondolatlan szexuális együttlétek kellemetlen következményének elhárításáról van szó. Például „rosszkor jövő” babákról, mert csak futó kapcsolat volt, vagy nem olyan, amire családot lehet alapítani, vagy mert még épül a ház, vagy folynak a tanulmányok, még nem állok készen rá, anyagilag nem vagyunk “úgy”, vagy egyáltalán nem is akarok gyereket…
Vagy például tinikről, akik védekezés nélkül összefeküdtek. Volt olyan gimnáziumi osztálytársam, értelmes és gondoskodó szülőkkel!!!, akinek a középiskolás évei alatt több abortusza is volt! Mit fogott fel ez a lány abból, amit tett vagy ami történt vele?!? És a gyermekeivel…
Láttam régebben egy elég hosszú dokumentum videót India egy istenhátamögötti vidékéről, ahol orvosilag sok minden nem volt megoldott, a gyógyítás, de az abortusz sem. Ott a nemkívánatos leánygyermekeket megszületésük után (mert akkor derült ki, hogy lány) a moslékos vödörbe dobták. Vagy apuka fojtotta meg rutinosan. Ez is egy elintézési mód – a helyi adottságoknak megfelelően. És huszadik század! A rendőrség jelen sem tudott lenni ezekben a kis falvakban.
Miért említem ezt? Mert biológiai és teológiai szempontból ez semmivel sem gázabb vagy más, mint egy csillivilli műtőben, képzett orvos által végrehajtott, nagyon-nagyon-nagyon kiskorú és védtelen ember megölése. Akár vegyi úton, vagy akár a végtagjai kitépésével, a feje összeroppantásával, és végül a kiszedésével vagy kiszívásával a „törmelékeknek”.
Mondom, van, hogy megérthető a döntés. De amiért nekem ez a rendelet sokat jelent, az annak a bátorsága, hogy esélyt ad arra, hogy tudjuk, tudja minden érintett, hogy egészen pontosan miben dönt. Ott dobog egy szív. Ott él egy ember. Meg kell ölni. Megvan az oka. De akkor is… Ez az, ami.
Ami viszont zavar, sőt irritál ebben a rendeletben, az a korlátozottsága. Hogy tudniillik, a szívhangot egyedül az abortuszra jelentkező nőnek kell meghallgatnia (újabb módosítási javaslatok szerint „megnéznie”). Miért?!?
Az, hogy egyáltalán egy ilyen borzalmas döntéshelyzet létrejön, messze nem csak az ő felelőssége, története. Először is kellett hozzá egy sperma, ugyebár. Egy meggondolatlan, felelőtlen, tüzes tinifiú, vagy egy egyéjszakás kalandra vágyó pasi, vagy akár egy „kicsiszívem-ugye-bevetted” felelősségvállalási szintű férfi (akár férj).
Vagy olyan szülők, akik mindent megadnak a drága kislányuknak, kisfiuknak, és „elintézik a dolgot”, mert hát a szívére hallgatott, nem is tehet róla, hiszen gyerek még, vagy csak anyagilag gondoskodnak, de beszélgetni az életről már se idejük, se bölcsességük, se türelmük.
Egy olyan rendelet lenne igazán igazságos, amely kötelezné az abortálandó gyermek apját – tök mindegy, hány éves, ha gyereket csinálni elég nagy volt, akkor legyen ehhez is – de fiatalkorúak esetében a „nagyszülőket” is a szívhang meghallgatására. Hallgassák meg a hímneműek, a gyerekcsinálók, a „csak a gyerekem jövőjét mentem” nagyszülők is mind a gyermekük, unokájuk szívhangját! Aztán adják át a halálnak…
A rendelet kapcsán sokan hangsúlyozták a prevenció jelentőségét. Igazuk van. Nem tudom, hogy hol tart a középiskolai biológia oktatás vagy felvilágosítás, de talán sokat jelentene ebben az ügyben, ha az emberről és szaporodásáról tanulva hangsúlyozottan előjönne néhány tény.
Hogy a hatodik héten elkezd dobogni a pici szíve. A nyolcadik héttől pisil és rugdal. Kialakulnak lassan az arcvonásai, a nemi jellege, bár még csak néhány centi. Azt a szívhangot meg kellene hallgattatni mindenkivel – nemre tekintet nélkül! Lejátszani, megmutatni, igenis megmutatni az EMBERT a tizenéveseknek is!
Ha így nőne fel mindenki, talán jobban meggondolná a gyermeke, unokája halálra ítélését és minden felelősségnek egyedül a várandós nőre, lányra hárítását…
