Nincs naplóm, Uram, de néha azt érzem, hogy le kell írnom, mert nem elég, ha csak úgy elmondom. Talán, hogy más is elolvassa, de lehet, hogy csak azért, hogy emlékezzek majd ezekre a múló érzésekre, amik olykor elöntik a szívemet. Amikor rácsodálkozom a kegyelmedre.
Például, hogy milyen sokszor megadod, amit kérek. Mintha kedved lelnéd benne, hogy megadod. Mintha mosolyognál magadban, hogy na, nem is hitted, ugye? És tényleg nem. Azt mondtad, hogy amit hittel kértek, azt megkapjátok. Én pedig legtöbbször csak odáig jutok, hogy megpróbálom feléleszteni magamban a hitet. Csak egy morzsányit, egy egészen apró villanásnyit. Küzdök a bennem levő egészen mással, amivel tele vagyok, és közben mondom, könyörgök, vagy épp’ hogy csak kimondom … Te pedig leteszed a küszöbre.
Aztán a másik, amikor rádöbbenek, hogy Te szereted, ha csak úgy egyszerűen jól érzem magam. Magamtól azt gondolnám, hogy szüntelenül szolgálnom kell. Mindig, fáradhatatlanul törekednem, építenem, utat készítenem, világítanom … És hogy a megállás csak a kényszerpihenőkben, a múló betegségekben, bajokban „legális”. Ja. Ennyire idióta vagyok. Annyira, hogy alig tudom felismerni és elfogadni azokat a lehetőségeket, amiket elkészítesz arra, hogy egyszerűen csak érezzem, hogy élni jó!
Annyira másnak gondollak, mint amilyen vagy! Tele vagyok megfelelni akarással, önváddal, méltatlanság érzettel.
Te pedig árasztod rám a kegyelmedet.
Ha más mondaná, el se hinném, hogy milyen nehéz az ember számára elfogadni a kegyelmedet! Mi hajlamosabbak vagyunk arra, hogy a jóságunkkal rá akarjunk szolgálni az áldásaidra. Hogy a hűségünkkel ki akarjuk vívni a szeretetedet. Meg ezt kérjük számon egymástól is. Jaj! Pedig micsoda elképesztő ostobaság! Még addig csak eljutunk, hogy kimondjuk, hogy úgysem lehet, meg ingyen van, meg kegyelem, meg minden … Csak aztán a gyakorlat, az más. Az nem működik. Vagy, ha részedről tökéletesen működik is, mi úgy teszünk, mintha nem működne, és ragaszkodunk a saját módszereinkhez. Amik nem vezetnek sehova. Legfeljebb oda, hogy ellobban a láng, és ott legbelül feladjuk.
Milyen jó, hogy Te más vagy, Uram! És hogy te nem adod fel soha!
