Sosem álltunk még közelebb a halálhoz, mint ebben a pillanatban; milyen találóan fogalmazza meg ez a mondat az élet sajátosságát, azt a lineáris vonalon történő állandó haladást, ami a születéstől vezet a halálhoz. Minden adott pontján távolabb kerülünk a kezdettől, mindeközben közelebb a véghez. Ez létünk alap tragédiája, a halál, amiből minden nyomorúságunk fakad.
Most, ebben az őszi, minden ízében az elmúlást idéző időben ez hatja át a falevelek lelkiállapotával rendelkező elméket.
Szubjektív zenei ajánló őszi hangulathoz a mulandóság témakörében.
Apropó és kiindulópont az idén hetvenéves Marian Gold. Hogy kicsoda Marian Gold? Ha a neve nem is ismerős, az együttese és/vagy dalai biztosan. Ő a német Alphaville zenekar alapító tagja, a nyolcvanas években sok nagy slágert írtak és adtak elő. Első nagy slágerük a szintén jubiláló Forever Young. Marian éppen negyven éve énekli, hogy örökké fiatal akar lenni. De megöregedett, máshogy szól már ez a dal. Az univerzálisan felhasználható nótánál (jól megállja a helyét születésnél, házasságnál, temetésen) hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy kiváló zenemű fontos és jól megfogalmazott tartalommal. Ezért is illeszthető olyan sok életeseményhez olyan sok éve már.
Az évforduló kapcsán a szerzővel a lánya beszélgetett: „-Tényleg örökké akarsz élni? -Igen. -Érzel valami jót az öregedésben? -Nem. -Mi hiányzik a legjobban a fiatalságodból? -Az energia. És az, hogy nem tudtam sokat a világról, hogy sok olyan dolog lenyűgözött, ami ma már nem. Van sok dolog, ami miatt még érdemes idősként élni, de én határozottan fiatalként élném le az életem.”
A dal – egymás mellé állítva a fiatal lét örömeit az egzisztenciális szorongással – az elmúlás pophimnusza lett: „csak táncoljunk, a mennyország még várhat… haljunk meg fiatalon, vagy örökké éljünk, az nincs a hatalmunkban… az élet egy rövid utazás, előbb-utóbb minden eltűnik, pedig még annyi mindent nem éltünk át”.
A következő dal az Enigma néven tevékenykedő Michael Cretu szerzeménye, a Return to Innocence. Az inkább bugyuta, közhelyeket puffogtató szlogeneket felsorakoztató szöveg helyett itt leginkább a zene és a hozzá készült videóklip az érdekes. Az érzelmekre ható melódia képi világa a lineáris haladást visszafelé tartó mozgásban értelmezi, így feloldva az elmúlás fájdalmát. A boldog, szeretetben és értelmesen leélt életet keretező kert és keresztelővíz szimbóluma értelmezhető egyfajta szakrális megoldásként, visszatérni, hazatérni az Édenbe, az Istennek kedves ártatlan gyermeki mivoltunkba.
Más vetületbe helyezi az elmúlás lineáris vonalát a Queen dala, a Who Wants to Live Forever. A Hegylakó című film érzelmes betétdalában (amelyben halhatatlan harcosok küzdenek egymással) a veszteségből fakadó elmúlás gyötrelmét fogalmazza meg. Nem vagyunk döntéshelyzetben, a világ tovább halad, de a szerelem dacol az elmúlással, egyetlen pontba sűríti az életet. Szóval romantikus, érzelmes megoldást vázol fel, az örökkét egy adott közös pillanatra redukálva.
A rock-fenegyerek Lemmy Kilmister bandájával, a Motörhead zenekarral, kiegészülve egy másik „rosszcsonttal” Ozzy Osbourne-nal adták elő a „I Ain’t No Nice Guy” balladát. Rosszfiúkról van szó, amit a dalban meg is erősítenek. Ellenben felidézik, hogy nem volt ez mindig így. Fiatalon jók voltak, hittek a jóban és a világot is jónak látták. De aztán telt az idő, és a világ bebizonyította, hogy nem jó, és vele együtt ők is buktak. Itt az elmúlás mentsége a gyengeség, a külső okok hibáztatása. Eltartott kisujjal hárítjuk magunktól ezt a mentalitást, de azért valljuk be, mi is tudunk rosszak lenni, és tudunk ezért másokat hibáztatni.
Ugorjunk a következőre, ami össztársadalmi kérdést boncolgat: az elmúlás az élet sötét verme. A kemény műfajt képviselő Metallica együttes 1991-es balladája a „The Unforgiven”. A sötét tónusokkal dolgozó dal arra mutat rá, hogy miként dőlnek meg a fiatal álmok, hogyan töri, nyomorítja meg az ifjúi lelket a nyomasztó világ. A felvázolt kortünet valós bűnöket sorakoztat fel, amikből nincs szabadulás: állandó, fájdalmas megaláztatások, igazságtalanság, az érzésektől és gondolatoktól való megfosztottság. Eltitkolt, elnyomott érzelmekről, öntudatról szól a dal, olyan harcról, amit nem lehet megnyerni: „Állandóan csak küzdött, de ezt a csatát nem nyerhette meg. Egy megfáradt ember, kinek már minden mindegy, Az öreg ember felkészül, hogy sajnálkozva meghaljon.” Úgy múlt el az élet, hogy elveszik a lehetőséget a szabad élettől, és ez – utalva a címre – megbocsáthatatlan. A dalhoz készült nyomasztó videóklip azonban a szöveggel ellentétben felvillant némi reményt, az elmúlás sötétjébe besüt a fénysugár, mintegy utalva arra, Krisztusban el van végezve a végső megoldás, ami, ha a földi életben nem is ad kiutat, Őbenne a halálban biztos a megérkezés.
A következő dal egy feldolgozás, Johnny Cash-től a Hurt. A 2003-ban, 71 éves korában elhunyt neves énekes utolsó lemezén kapott helyet a Nine Inch Nails metálzenekar egyik dala, a Hurt. Mit keres egy kemény zenét játszó banda dala az öreg countryzenész lemezén? Az eredeti szerző, Trent Reznor az elmúlás sötét, disztópikus képét vázolta fel, egy függő és depresszív jellem kinyilatkoztatásában. Cash valami mást látott meg benne. Ehhez tudni kell, hogy Cash fiatalon az élj gyorsan, halj meg fiatalon elv szerint élt. 35 évesen teljesen elveszetten indult el egy barlangba, hogy végezzen magával: „Nem akartam többé új hajnalt látni. Eltékozoltam az életem, annyira eltávolodtam az Úrtól és minden stabilizáló erőtől, hogy úgy éreztem, nincs már reményem”. De ott nem a halállal találkozott, hanem Istennel, aki kihúzta őt a gödörből. Így talán érthető, hogy számára az elmúlás az valami más. Egyetlen szót cserélt csak le a „töviskoronára”, amivel teljesen más értelme lett a dalnak. A töviskorona Jézus Krisztus keresztre feszítését idézi, és a keresztre feszítés nem a történet vége. A halálra készülő, bűnbánó Cash úgy „viseli” a vétkeit, mint a töviskoronát – megerősítve a videóklipen néhány jól megválasztott képpel Jézus keresztre feszítéséről – így a végről az eljövő feltámadás fényében szól.
A végéhez közeledve jöjjön ismét egy „Forever Young”. Ez azonban tíz évvel korábbi, mint az Alphaville slágere. Szerzője a Krisztust egyedüli szabadítójának tartó Bob Dylan. A fiatalságot nem múló állapotnak jellemzi, hanem olyan attitűdnek, amelyben Isten országát építheted mindig. A keresztyén élet látható jegyeit sorolja fel: Tégy mindig másokért, Nőj fel az igazsághoz, Legyél mindig bátor, Állj egyenesen és légy erős, Legyen erős alapod és Isten megáldja életed.
Ez csak néhány példa arra, hogy az elmúlás miként foglalkoztatja az embereket, talán a halottak napja alkalmából mi is elgondolkoztunk ezen. A „miért vagyunk, ha elmúlunk” kérdésének a keserűségét (is) feloldja Jézus Krisztus. Így legyen az utolsó dal ezen a listán, ami válasz az összesre és a mi kérdésünkre is, énekes könyvünk 756-ik éneke: „Áll a Krisztus szent keresztje, Elmúlás és rom felett, Krisztusban beteljesedve / Látom üdvösségemet.”