Van ez a furcsa képlet, ami nem matematika, de a mindennapok fogyasztói társadalma írt fel a képzeletbeli táblára: -szükség + profit = igénytelenség. Ez a képlet csak a gondolataimban szerepel, mégis hiszem, hogy meghatározza az életünket, mert magunk is nap mint nap újratermeljük. Olyan természetessé vált, hogy már nem is kérdezzük meg, valóban szükségünk van-e mindarra, amit igényként tartunk számon, hiszen megszoktuk, hogy minden elérhető, és amit megszokunk, azt idővel normalitásnak nevezzük.
Gyerekkoromban a tisztaságnak és a kényelemnek egészen más rendje volt, mint amit ma természetesnek gondolunk. Hetente egyszer volt „nagy fürdés”. Megvolt a maga ünnepi hangulata. Valahogyan a hetet is lezártuk vele. A hét többi napján lavórban mosakodtunk minden este, gondosan és takarékosan, mert a víz nem volt magától értetődő bőség. Amikor a nagymamáméknál aludtunk, az udvar végében állt a kerti pottyantós és senki sem tekintette szégyellnivalónak vagy méltatlannak a használatát. A ruhát addig hordtuk, amíg lehetett. Megjavítottuk, ha elszakadt, és csak akkor cseréltük le, amikor már valóban nem volt más lehetőség.
Nem azért idézem fel ezeket az emlékeket, mert azt gondolnám, hogy régen minden jobb volt, hiszen a fejlődés számtalan területen könnyebbé és biztonságosabbá tette az életünket. Inkább arra szeretnék rávilágítani, hogy az, amit szükségnek gondolunk, az egyre feljebb emelt igényküszöb köntösében őrjöng. Az életünk kényelmesebbnek és igényesebbnek tűnik, miközben sokszor éppen a túlzott bőség vezet oda, hogy elveszítjük az értékekhez való józan viszonyunkat.
Ugyanezt a folyamatot figyelhetjük meg az egészségünk területén is. Egyre inkább háttérbe szorul az a tudás, amely a házi gyógymódokra, népi tapasztalatokra és a gyógynövény-ismeretre épül. Ezek nem a modern orvoslás ellenében jöttek létre, de segítettek túlélni és megerősödni. Ezért érdemes újra megtanulni, és a helyükön kezelni. Hiszem, hogy képesek vagyunk feléleszteni ezt a tudást, még akkor is, ha ehhez időre, türelemre és tanulásra van szükség. Mai világunk gyakran az azonnali megoldásokat kínálja drága pénzért, és arra szoktat minket, hogy várjuk az instant messiásokat, gyógyszereket vagy egy gépet, ami helyettünk végzi el a munkát. Pedig a valódi eredményekhez mindig munka vezet, és ez a munka nemcsak fáradtsággal jár, hanem idővel is.
Az őseinktől ránk hagyományozott ismeretek és tapasztalatok nem az igénytelenség felé visznek vissza minket, hanem egy olyan józan gondolkodásba, amely képes különbséget tenni a valódi szükségletek és a mesterségesen felkeltett vágyak között. Van azonban valami, amit a modern élet minden igyekezete ellenére sem tudunk megspórolni: az idő. Saját rendje és törvényszerűsége van mindennek. Ideje van a tanulásnak, a gyógyulásnak, a bölcsesség megszületésének és az ismeretek továbbadásának. Ahogyan ideje van a terméshozatalnak és a nyugalomnak is.
Előfordul azonban, hogy valakit igénytelennek nevezünk, miközben valójában nem az igényességével van gondunk, hanem azzal, hogy nem felel meg annak az elvárásnak, amelyet mi támasztunk vele szemben. Lehet, hogy szeretnénk rávenni valamire, közelebb húzni a saját értékrendünkhöz, vagy egyszerűen csak megerősíteni magunkban, hogy a mi választásunk helyesebb. Ilyenkor a minősítés mögött gyakran ott húzódik egy cél, személyes érdek, amely nem feltétlenül rossz, de hatással van arra, hogyan látjuk a másik embert. Néha a profit az elismerés, a biztonságérzet vagy a kontroll iránti vágy formájában jelenik meg, és ez a vágy könnyen befolyásolja azt is, mit tartunk szükségesnek, elfogadhatónak vagy éppen igényesnek. Ha ezt felismerjük, akkor talán árnyaltabban tudunk beszélni az igénytelenségről is. Nem minden igénytelenség, ami eltér a megszokottól, és nem minden igényesség, ami drága vagy látványos.
Az igazi kérdés inkább az, hogy amit igénynek nevezünk, valóban a szükségből fakad-e, vagy abból a belső késztetésből, hogy valamit elérjünk, bizonyítsunk vagy megszerezzünk.